Szereplőgárda! Ahogy én elképzelem őket ;)

Szereplő gárda!

A Nevek senkit se tévesszenek meg! Egész végig Kim Myung Soo csillogó csokibarna szemeire gondoltam! :)

·        Emily Smith: 22 éves. 164 cm magas. Hosszú világosbarna, hullámos haj, zöldes-barna szemek. Okos, kedves, makacs, antiszociális, bizalmi problémás, nehezen barátkozik, de életre szóló barátságokat köt. Beceneve: Em.

     Alison Smith (Eliszon): 19 éves. 152 cm magas. Hosszú barna haj, nagy barna szemek. Okos, lusta, akaratos, hisztis, szókimondó, könnyen barátkozik, vezető alkat, kedves, ha akar, jó testvér. Emily húga.

·        Rosemary Nickson (Rósméri): 23 éves. 166 cm magas. Szereti a csillogós dolgokat, mosolygós, mindig nagyon kedves, figyelmes, sokat beszél, és nagyon aranyos bosszankodás közben. 4 éve boldog párkapcsolatban él. Barátja Aaron.

·        Clarissa Grant (Klarissza): 22 éves. 153 cm magas. Barna haj – bár sokszor változatja, nagy kék szemek. Kissé goromba, aranyos, csendes, nem szereti az irányítgatást, nem igazán törődik másokkal, önző. Emilyvel soha, legjobb barát.

·        Adam Monroe (Edem): 172 cm magas. Barna haj, általában homlokára simítva hordja. A történetben különleges szerepe van.

·        Aiden Monroe (Éden): 172 cm magas. Barna haj, általában felállítva hordja. nagyon szereti a kockás ingeket, visszahúzódó, nehezen barátkozó típus.

Final. Long oneshot!

Love always win…?!

Egy esős nap soha sem a legjobbak közé sorolandó, amikor számot vetünk belőlük életünk során. Hisz mit csinálhatunk az ilyen időben? Sírunk, elázunk, szakítunk, elkésünk az iskolából vagy a munkából. Soha semmi jó nem sülhet ki belőle.

Kivéve, ha valaki kifejezetten élvezi, hogy egyedül sétálhat az utcán, tudva, hogy nagyon kicsi az esélye, hogy valakivel összefutna. Hisz zord időben még a gonosztevők is megpihennek.

Őszintén szólva én sem szívesen megyek ki az esőbe, csak ha muszáj. Sokkal egyszerűbb a hideg nélkül csodálni az esőcseppeket egy forró bögre tea mellett, ahogy lecsordogálnak az ablakon. Lenyűgöz a látvány, amikor szép lassan a kis cseppek összegyűlnek egy-egy nagyobba és együtt indulnak útnak lefelé. Mindig arra gondolok ilyenkor, hogy ha már zuhanniuk kell a semmibe, legalább együtt egy nagyobb egészként teszik meg. Ez valami olyan, amit az emberek szinte képtelenek megvalósítani, inkább belökik az előttük állót a gödörbe, hogy ne nekik kelljen elsőnek meghalni, vagy épp más haljon meg helyettük. Ez persze csak lesarkítás. Vannak kivételek, mint például az afrikai gyerekek, akik inkább leülnek, és nem esznek, ha azt mondják nekik, hogy csak a leggyorsabban ért célba. De nem a modern társadalmakban. Nap, mint nap látni, hogyan lökik a halálba egymást csak azért, hogy ők feljebb jussanak a létrán. Ami szerintem egyszerűen röhejes. Számomra a pénznek nincs akkora jelentősége az életben, hogy ezért bevállaljuk a hazugsággal teli boldogtalan életet. Inkább leszek szegény és igaz, mint gazdag magányos farkas, aki paranoid hajlamokkal küszködik minden nap, félve, hogy vagyonára törnek.

Persze nem mondom, hogy rossz lenne, ha nem kéne az miatt aggódnom, hogy mi lesz holnap az asztalon, vagy hogyan fogom kifizetni a számlákat. Nekem mindig is csak annyi pénzre volt szükségem, ami elégséggel tölt el egy hónapra, aggodalom nélkül átvészelve azt.

Legalábbis ezt szeretném, amikor végre elkezdem a nagybetűs életet. Mert jelenleg egyáltalán nem ilyen környezetben élek.  A hónap végére üres a hűtő, gondjaink vannak a számlák kifizetésével és még csak gondolni sem merek arra, hogy pénzt kérjek valami külön kis programra, amit a barátaimmal szeretnék tölteni. Inkább azt mondom nincs időm, nincs kedvem, és megyek haza, minthogy elkérjem azt a keveset is, ami van. De a szegénységnek is meg van az oka. S igazából sosem szégyelltem, hogy nem vagyunk eleresztve anyagilag, mert tudom, hogy a családtagjaim mindent megpróbálnak, hogy jobb legyen. Egy boldog család vagyunk.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nincsen meg az oka a helyzetünknek. Mert hát hiába dolgozik az ember túlórában és vállal ezek mellett még éjszakai és dupla műszakot is, ha rögvest fizetési nap után elissza a felét. Igen, ez a nagy helyzet. Az életemben lévő férfi, aki mindig is úgy kezelt engem, és a testvérem, mint egy hercegnő, alkoholista. Édesapám ezt soha nem vallaná be, ő meg van győződve, hogy bármikor le tudna állni és valójában nem is iszik sokat, csak fáradt és ezért megárt neki. Tény és való… mostanában tényleg csak három-négy üveggel iszik. Csakhogy… a mája nagyobbodni kezdett, amitől már egyáltalán nem bírja az alkoholt, s a doktor is azt mondta neki, hogy nem szabadna innia. Meg sem lepődtem apám reakcióján: az orvosok hülyék! Nem tudnak semmit!

A mai nap sem volt különb, túl sokat ivott, és nem tud hazajönni. Tehát felveszem a dzsekimet, és egy esernyő társaságában útnak indulok a kedvenc kocsmája felé.

Piros tornacipőm koptatja a nedves macskaköves utcákat, mint ahogy mindig. Nem tagadom, hogy egy pillanat erejéig el is felejtem, hogy hová tartok, mert annyira magával ragadott az eső poros, mégis friss és üde illata, de aztán újra visszatérek a kegyetlen valóságba. Ma is nagy küszködések árán kell hazacipelnem őt; a férfit, aki gyermekkorom óta az az ember volt, akivé válni szerettem volna. De ma már – mondhatni felnőtt fejjel - nem is tudom, hogyan beszéljek róla másoknak. Hiszen még akkor is régi önmaga, amikor iszik, de azért mégsem teljesen. Ezért szeretem csak a jó dolgokat elmondani, csak azokra koncentrálni, büszkén beszélek róla, de néha a valóság megcsap és ilyenkor minden olyan szürkének és lehetetlennek tűnik.

Nagy sóhajt veszek, és belépek a füsttel és alkohol bűzével megtelt helyiségbe. Végignézek a sok részegen, de nem tulajdonítok nekik nagy jelentőséget… csak egy csapat alkoholista semmi több. Azt az egy embert keresem, akiért jöttem, s mire kiszúrom addigra ő már sikeresen talpra áll és elindul felém.

Dülöngélve, de megáll előttem és boldogan köszön, mintha a megmentője lennék. Ilyenkor minden alkalommal legszívesebben leszidnám, és kérdőre vonnám, hogy miért ivott már megint, de sosem teszem. Évek óta megtanultam, hogy semmi értelme; a következő nap úgysem emlékszik majd semmire.

- Menjünk. – sóhajtva megragadtam a derekát, mert nagyon instabil léptekkel indult meg. Semmi esély rá, hogy ma hamar hazaérjünk.

Amikor kevés ember van az utcán, nem érzem magam kellemetlenül annyira, mint, amikor egy derűs napon támad kedve földig inni magát. Ilyenkor az emberek mindig minket bámulnak és megjegyzéseket tesznek… nehéz ezzel együtt élni, mert ők egy teljesen más embert látnak benne, mint jómagam. Én, aki a depressziós alkoholba menekült intelligens, okos embert látom, szemben azokkal, akik ítélkezve az iszákost látják.

Az elmúlt tíz év egyikünk számára sem volt valami fényes. Sok dolog történt, ami megváltoztatta mind a hármunk életét, és igazából én jöttem ki belőle a legjobban. Engem viselt meg a legkevésbé, hisz csak rá kell nézni mindkettőjükre és meg tudod mondani, hogy érzelmileg nincsenek rendben. Nem hiszem, hogy akármelyikük is feldolgozta volna a családban történt változásokat. A válást, a költözéseket, a nehéz időket, a balszerencsét, a folytonos kudarcot.

De a mai nap szerencsére mindenki nyugodtan hajtja álomra a fejét. Van tető a fejünk felett, életben vagyunk, és együtt egy családként nézünk szembe a gondokkal. Ha más nem is… ez biztosan jó jelnek számít, igaz?

Tudtam, hogy egy újabb nehéz nap vár rám az iskolában, de mindig sikerül meggyőznöm magam, hogy legyek egy kicsit pozitívabb azokkal a dolgokkal az életemben, amiket nem igazán tudok befolyásolni.

Hisz egyértelmű, hogy nem tudom. Ha az összes ember, aki valaha számított neked a világon hirtelen egyszerre hagy el, s te még csak tenni sem tudsz ellene az maga tud lenni a pokol.

De mivel édesapám egyik sok életbölcsessége közül elkeseredésemben mindig eszembe jut a „mindig minden okkal történik,” tovább tudok haladni az életemben. Ez az egész kissé zavarosnak tűnik néha, amikor végiggondolok minden eseményt, de végül a helyére kerülnek és a szenvedésért egy másabb, egy boldogabb életet fogok majd ajándékba kapni. Őszintén nem is vagyok hajlandó mást elfogadni. Ha mindenki ezen a világon megérdemli – legalábbis a bölcsek ezt állítják -, akkor én is!

Elkalandozó gondolataim ezúttal sem felejtenek el a jövőmhöz vezetni. Legalábbis ahhoz, amit én elképzelek magamnak.

Boldog mosolyok, szeretet és siker süt le rám ezeken a képeken, s tudom, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, tudom, hogy megtaláltam a helyem a világban. De vajon ez tényleg meg fog valósulni? Képes leszek elérni az oly áhított boldogságot?

Egy kicsit ellentmondásos lesz, amit most mondok az előzőekkel, de valójában… nincs túlzottan nagy problémám a családommal. Néha igaz, hogy kellemetlen, néha az agyamra megy mindenki, de tudom, hogy számíthatok rájuk. Édes apám az első ember, akihez rohanok, ha problémám van, a húgom vállán bármikor kisírhatom a bánatom, és szerencsére ők is tudják, hogy jöhetnek hozzám akármivel, én ott leszek nekik. Mi ott vagyunk egymásnak.

Miután erről beszámoltam… nem igazán van más, amit mondhatnék a családomról. Örültek, különcök, tele problémával, de mégis összetartanak. Ezek vagyunk mi, s napjaink szinte ugyan olyan rutinban ismétlődnek. Összeszedem apát a kocsmából, felkaparom a földről a tesómat, ha szükséges, miközben nagymamám gondoskodik a háztartásról, és egész nap panaszkodik, hogy miért nem tudjuk kivinni a szennyes edényeket a konyhába, vagy épp a használt ruhákat a fürdőszobába, hogy ki tudja mosni őket.

Azt hiszem, hogy ez lenne a megfelelő pillanat arra, hogy ugorjak egyet – egy nagyot - a sztoriban, mert nem igazán változik ez meg évekig. Minden a megszokott szerint halad, egészen addig még egy klisésen hangzó, de számomra nagyon is nagy számnak betudható költözésen estem túl.

Semmi luxus, vagy nagy kertes ház, csak egy kis apartman, amit egy húszas éveiben járó egyetemista megengedhet magának az ösztöndíjból és a részmunkaidős állásából.  Egy kétszobás, egy embernek tökéletesen funkcionáló otthon.

Amikor az ember először költözik el otthonról, mindig arra számít, hogy valami nagy dolog fog történni, ami gyökeresen megváltoztatja az életét. Majd most rám talál az, ami eddig nem alapon. Mindig hittem benne, hogy az életben vannak olyan pontok, amelyekhez el kell érnünk és ezeket akár sorsszerűnek, végzetszerűnek is nevezhetjük, hisz életünk mindenképp sodor minket valahová. Ha máshová nem akkor a halálba, de oda is el kell jutni valahogy.

Azonban amikor valaki egy nagy változás előtt áll sokkal jobban hajlamos kissé elragadtatni magát, és sokat számítani a valójában pitiánernek tűnő ügyektől. Megismer egy srácot az utcán, aki véletlenül neki megy, s mint a filmekben elkéri a telefonszámát, mert mindenképpen ő szeretné fizetni a tisztítás számláját –persze nincs szíve azt mondani egy cuki pasinak, hogy ő igazából csak bevágja majd a mosógépbe, és ha nem jön ki a folt, akkor a ruha egyenesen a kukában landol. Inkább megadja a telefonszámát, és beindul a csoda. Legalábbis ez az, amire számít.

Az olyan reménytelenül hosszú ideje egyedülálló lányoknak, mint nekem – már ha a két év annak számít - ezek a kis meg van írva a sorsunk, a végzetünk úgy is ránk talál mondatok mindig adnak egy kis löketet, hogy ne érezzem magam annyira szerencsétlennek, mint ami alapból lennék, ezzel mindig felvidítom magam egy kicsit, s azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül a világban.

Tehát, amikor a költözésemről álmodozom elkerülhetetlen, hogy arra gondoljak, milyen helyes lesz majd a szomszéd srác, vagy az épületben lakó öreg nagymama unokája azonnal belém esik a liftben, és összeházasodunk… de egy kis idő elteltével a realisztikus énem mindig győz.

Alig három nap alatt meg tudom győzni magam, hogy nem kell nagy dolgokra számítanom, mert úgy sem történik majd semmi.

Az álmodozó és a reális énem mindig is viaskodott egymással. De általában a nagy vágyakat és az álomba illő elvárásokat hamar leépíti a pesszimistán realisztikus gondolkodásom. Soha nem tapasztaltam ugyanis mást, csak hogy nem kapom meg, amit szeretnék, hogy mindent fel kell adnom másokért. Áldozatokat hoztam, olyanokat, amikről tudtam, hogy senki nem tenné meg értem. Ettől nagyon sokszor érzem magam lehangoltnak, de végül is egyedül lenni még nem a világ vége. Lehetnék sokkal rosszabb helyzetben is, mint amiben felnőttem. De azért mégis csak én élem meg, s nekem ez a legrosszabb helyzet. Belegondolva… nagyon jót fog tenni nekem, hogy végre önálló életbe kezdek, hogy a talpamra állhatok. – Ezek voltak a gondolataim miközben a holmimat pakolásztam.

Nem is igazán tudom, hogy mennyi ideig tartott, mert annyira el voltam foglalva a saját világommal, szinte teljesen figyelmen kívül hagytam a körülöttem lévő környezetet. Nehéz szívvel figyeltem a már szinte teljesen üres szobát. Kicsit emlékeztet a lelkemre – ez volt az első dolog, ami eszembe jutott. Az is egyre üresebb, ahogy telik az idő.

Édesapámmal karöltve – aki furcsa mód ma nem ivott még semmit, az oka valószínű az volt, hogy nincs is miből – a piros kis autómmal, és a dobozaimmal együtt elindultunk az új lakásom felé. Az autót, hogy úgy mondjam potya pénzért kaptam, amint megszereztem a jogosítványomat, körülbelül egy éve. Egy ismerősnek sürgősen külföldre kellett költöznie, de nem tudta magával vinni az autót, mert sokat kellett volna fizetni utána, tehát nagyon olcsó áron csak elpasszolta az én drágámat.

A főutcán végigszlalomozva a sok jármű között, majd a mellékutcák labirintusában bolyongva sikerült megtalálnom a helyet – ami elég nehéznek bizonyult ugyanis csak egyszer jártam arra a GPS-em pedig nem üzemel valami jól – egyáltalán nem működik.

Apuval egy-egy dobozt megragadva elindultunk a lakásom felé. A környék csendes volt, nyugodt, zöld területekkel körülvéve. Tökéletes hely számomra. Ahogy felfelé haladtunk a lépcsőházban némaságát lépteink zaja törte meg.

Már először is felfigyeltem rá hogy az emeletek narancs és zöld árnyalatban vannak kifestve tüzetesebben nem vizsgálgattam meg a szinteket, viszont amikor a negyedikre érkeztünk észrevettem, hogy ez a narancs-zöld kombináció sokkal világosabb, mint ami az elsőn volt. Lenéztem a kanyargós lépcsők között, és abból, amit láttam, minden emeletnek más-más árnyalata jelent meg ezekből a színekből. Hogy lehetséges ez? Szóval a többi emelet ezek szerint teljesen fehér? Mert amennyi árnyalatot én meg tudok különböztetni az is csoda, hogy a negyedikre is van még belőle.

Elképzeléseim szerint ez csak a csalogató és az ötödiken már korház-fehérek a falak. Amint lesz időm erről meg is győződöm. Amúgy is kíváncsi vagyok, milyen lehet a kilátás a hetedikről. Az izgatottság fogott el, ha csak arra gondoltam, hogy fel kell másznom oda, és láthatom az egész várost – éjszaka pedig a csillagos eget. Fantasztikus lesz. Gondolataimból apu hangja rázott fel…

- Nem lesz ez olyan rossz, banya! – Mindig így becéz minket kiskorunktól kezdve. Amikor kicsi voltam, akkor csak egyszerűen különlegesnek tartottam, mert ez nem olyan volt, mint a többi társam egyforma neve, amik leszűkültek a tündér, a hercegnő, szívem, és a drágám körére. Azonban, ahogy telt az idő egyre inkább lett kellemetlen, hiszen tudtam, hogy mit jelentett – mi minden történt azokkal az nőkkel, akikre a sötét középkorban ráaggatták ezt a nevet. A másik ilyen becézés a kobold, amit rám még sosem használt. Mivel ez nekem kevésbé tűnt sértőnek, megkérdeztem, hogy engem miért nem hív így, miért csak a testvéremet? A válasza egyszerű volt: a koboldok szerinte gonoszabbak, mint a boszorkányok, ezért én még nem érdemeltem ki ezt. Mivel is lehet ezt kiérdemelni? Egyszerű: édes drága kishúgom szereti megszegni a szabályokat, és apánk által vezetett „bűnös dobozban” az ő neve többet szerepel, mint az enyém. S itt jön a kérdés, vajon miért nem külön-külön van mindkettőnknek egy? Ez sem bonyolult: akkor nem lenne elég „látványos” bár ezeket csak a fejében tartotta számon. Furcsa egy családom van, mit ne mondjak. Húgom például a mai beköltözésem miatt durcizik otthon, tehát eszébe sem jutott ma velünk jönni és segíteni.

- Szerintem is, bár furcsa lesz így egyedül. – vallottam be neki. – De siessünk! Be kell hordanunk az összes dobozt, mielőtt elered az eső. – jelentettem ki, és már indultunk is lefelé. Mind a ketten olyan embereknek vallottuk magunkat, akik ha már egyszer nekiállnak megcsinálni valamit, akkor minél hamarabb le szerettük tudni, és utána bevágni egy sört, vagy esetleg enni valami finomat – a sör természetesen a szülőm férfi nemű tagjára vonatkozik, én ugyanis érthető okoból nem iszom alkoholt.

- Ha egyedül érzed magad, akkor bármikor hazajöhetsz. – vettük ki alig húsz perc múlva az utolsó dobozt a csomagtartóból. A lépcsőfokokat másztuk útoljára, amikor megemésztette a mondandómat. Nem is akartam volna, hogy azonnal válaszoljon, tudom, hogy neki a legnehezebb elengednie engem, hisz én vagyok az egyetlen támasza; az a valaki az életében, akire számíthat, hogy összekaparja őt akárhonnan még akkor is, ha már mindenki hátat fordított neki. Ez voltam én. A lány, akire mindig lehetett számítani. Mindig mindent a kezembe vettem, és egyenesbe hoztam.

Azonban sosem éreztem egyetlen pillanatban sem, hogy valaki megtenné értem ugyan ezt, amikor nekem szükségem lenne rá. Ezért is szeretnék minél jobban találni egy olyan embert, férfit, aki hajlandó néha engem előrehelyezni a fontossági listáján. Nem akarom én, hogy mindig én legyek az első, hisz rengeteg más dolog is történhet egy életben, mint egy szerelem, ami mindent elsöpör, de azért tudjam, hogy ha kell, akkor ott lesz nekem. Mellesleg, ha találok egy ilyen pasit, akkor az mindenképp nagy hatással lesz rám, hisz az eddigi negatív elképzeléseim a világról, miszerint ilyen ember nem is létezik, hirtelen meg fog dőlni. Szeretném is, hogy megtörténjen!

Nem szeretnék gazdag fiút, ilyesmi még csak eszembe sem jutott… egy kockásing mániás, pincér is megtenné a mekiben, ha tényleg szeretne engem. Miért is volt olyan fontos, hogy megemlítettem a „Kockás inget?” Azért mert megszállottan imádom őket. Minden színben van otthon legalább két fajta és még gyűjtőm őket – egy egész gardróbnyi van. De vajon van valahol a nagyvilágban még valaki, aki ilyen lenne?

Az estét egyedül töltöttem, megittam egy nagy bögre teát, bekapcsoltam a kedvenc romantikus filmem, a Waiting for forever-t, és olyan tizenegy körül le is feküdtem. Nem igazán foglalkoztam azzal, hogy most az új otthonomban vagyok, ahol egyedül töltöm az éjszakát.

Másnap reggel mindig a megszokott rutin szerint haladt – legalábbis a szerint, amihez már az évek során hozzászoktam. Hatkor keltem, ittam egy bögre teát, megettem a vajas, néha lekváros, pirítósomat, aztán kikaptam az aznapi ruhámat a szekrényből, végül fogmosás után rohantam is a buszomra.

A rohanás reggelente valahogy az életem részévé vált már kiskorom óta, a tény, hogy minden reggel inkább tovább alszom, minthogy időben felkeljek, s hogy ezért általában később indulok el, az futást eredményez. Nem mintha zavarna, már hozzászoktam. A környéken lakók is ugyan így vannak ezzel – az új helyen is hozzászoknak majd, csak idők kérdése.

Az egyetemen, mint ahogy lenni szokott semmi érdekes nem történt azon kívül, hogy sikerült felvennem erre a félévre egy olyan keleti kultúrák történelmével foglalkozó órát, amit az egyik kedvenc íróm Leslie L. Lawrence tart. Nem is kell mondanom tehát, hogy mennyire várom már az első órát, hogy találkozhassak vele. Azt tudom róla, hogy már nem fiatal, hiszen a hetvenes évek óta több, mint száz könyvet írt meg, és adott ki kezei közül, s biztos vagyok benne, hogy jelenleg is dolgozik egy újabb művön, s már akkoriban sem volt egy hű de fiatalnak mondható férfi.

Ez a szemeszter sok érdekes dolgot tartogat nekem, amely más ember számára lehet, hogy nagyon unalmas lenne, ugyanis a történelem szerelmese voltam, ezért is választottam a történelem tanári életpályát. Egy középiskolában, vagy egy gimnáziumban szeretnék tanítani. Tudom, hogy unalmas szakmának tűnik, de nem olyasvalakinek, mint én. Valakinek, akinek annyi szabadideje van, hogy nyugodt szívvel viheti haza a kijavítatlan dolgozatokat, és csak javít, javít, javít…

Szerencsére a barátaim valamennyire kitöltik magányos óráimat.

Az emberek azt gondolnák, hogy sok barátot sikerült összeszednem a gólya évemben, de valójában nem így van. Van néhány barátom, az tény. Meg is tudom számolni őket egy kezemen, méghozzá két ujjamat kell csak megmozdítanom.

Egyikőjük az én drága Rosiem. A teljes neve Rosemary, de nem szereti, ha így hívom valami kiskori csúfolásos trauma miatt – mind tudjuk, milyen kegyetlenek tudnak lenni a kisgyerekek, főleg az általánosban és az óvodában. Ebből kifolyólag neki is vannak kisebb személyiségi problémái, de akik nem ismerik őt igazán, soha nem mondanák meg róla, hisz az első benyomása az embereknek az, hogy milyen mosolygós, nevetgélős, és beszédes. De hát mit mondanak? Hogy a legszebben mosolyogónak vannak a legnagyobb fájdalmai. Ez nagyon bölccsé teszi őt, és egy igen hűséges baráttá, mert tudja milyen az, amikor egyedül kell lennie.

Furcsa mód egész általános iskolás korom óta ismertem őt, de soha nem kerültünk egymáshoz annyira közel, mint az elmúlt három-négy évben, pedig mindig ott voltunk egymás közelében, és sosem voltunk rosszban, de nem is közel. Amikor erről beszélünk, Rosie mindig azt mondja, hogy át kellett élnünk jó pár dolgot ahhoz, hogy értékelni tudjuk egymás barátságát, és hogy mindketten tévutakra kellett lépnünk ehhez. Igaza is van, soha nem is kérdőjelezném meg ezt a kijelentést – főleg nem, ha tőle jön!

Másik nagyon jó barátom Carly. Ő teljes mértékben ellentéte Rosienak. Az igazat megvallva a furcsa személyisége mellett – hajlamos az önzőségre, az antiszocialitásra, és érdekesen gondolkodik a világról -  egy nagyon megbízható ember, azonban eléggé meg kellett küzdenem a barátságáért, míg egyikükkel – ki lehet találni kivel – könnyen kijövök, vele sokkal többet veszekszem. Az oka, hogy a személyiségünk nagyon különbözik, és én néha nagyon nehezen küzdöm le az anyáskodásom, mert az egyetemi évek eléggé kihozták belőle a vad énjét, és ez nekem nem tetszett soha. Tudom mi lesz a vége! Ezek mellett viszont tudom, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki tényleg fontos neki a családján kívül. Nem könnyű kijönni vele, de megéri a fáradtság. A legnagyobb bajom, hogy mi hárman sosem lógunk együtt. Mindig csak egyikük van velem, soha nem mi együtt.

Mindketten az én életre-szóló barátaim, amit kevesen mondhatnak el. A sok depis nap között, a sok küzdés között a családommal, egy kis fényt adnak a napjaimnak, és el tudok szabadulni a problémáimtól, amikor találkozom velük. Erre kellenek a barátok nem igaz? Már csak egy valami hiányzik, amit ezerszer elpanaszoltam nekik az évek során.

Én vagyok az egyetlen közülük, aki azt sem tudja, hogy mi fán terem egy igazi szerelmi kapcsolat. Mármint természetesen az elméleti részét tökéletesen értem, hisz ki nem? De gyakorlatban még sosem volt részem megtapasztalni, volt már kapcsolatom, de az sem volt az igazi. Milyen ember vagyok én? Huszonegy évesen még egyszer sem voltam igazán szerelemben… Kész katasztrófának élem meg, persze aztán mindig meggyőzöm magam, hogy ez nem olyan nagy ügy kivetítve az antiszociális, bizalomi-problémákkal küszködő egyéniségemre.

A családomban történt esetek, például a szüleim válása, a testvérem folyamatos öngyilkossági hajlama és folyamatos kísérletei, apám alkoholizmusa elég volt számomra, hogy minden emberben a legrosszabbat lássam. Mondjuk, ennek van egy jó oldala is… nem csalódhatok bennük, ha kiderül az ellenkezője, viszont ennek elég kicsi az esélye, általában nem így van. S amikor egyszer behunytam szemem a jelek felett, majdnem katasztrófa történt.

- Em – rohan felém Rosie, nagyon izgatottnak tűnik. Nagy hévvel kezd el hadarni, mintha nem lenne több mint egy perce, hogy elmondja az egész sztorit. – Tudod, mit hallottam? – mivel ötletem sem volt róla, miről beszél, nemlegesen ráztam a fejem. – Az összes lány a kampuszon odáig van egy nagy barna szemű félistenért. Mindig is arról álmodtam, hogy egy ilyen pasit fogunk neked! Meg kéne ismerkedned vele.

- Ne viccelj! Egy félisten nem néz rá ilyen lányokra, mint én! – s ezzel én lezártnak is tekintettem, de természetesen nem bírta ki, hogy ne tegye még hozzá:

- Ki tudja, lehet, hogy csak rád fog nézni! Egyedül rád!

Nagyon jót mosolyogtam mindig a kis kirohanásain, de a múltam igen csak bizonyítja számomra, hogy ennek az ellenkezője fog történni ez esetben is. Miért is lenne ez másképp? Unalmas, zárkózott és különc vagyok, ilyen lányok nem kellenek az olyan srácoknak – bár még sosem láttam, nem tudom milyen az olyan.

Igazság szerint azt hittem, hogy nem fog többet felmerülni az „ismeretlen félisten” témája a köreinkben, de a következő alkalommal, amikor találkoztam Claryvel ő is megemlítette nekem a nagy híreket. Azonban kicsit más kontextusban.

- Olyan, mint egy herceg! Esküszöm! Én nem vagyok ilyen tündérmese rajongó, de még csillogást is láttam, ragyogott! – sóhajtott fel, én pedig csak megforgattam a szemem. Hihetetlenek, hogy megpróbálnak rábeszélni erre a pasira – gondoltam ezt egészen addig még nem folytatta. – Meg kell szereznem! – nem mintha ez meglepett volna, mostanában szokása minden srácot összeszedni az utcán, aki egy kicsit is közel kerül a léchez, ami elválasztja a jó pasikat, meg a csúnyákat.

- Ha gondolod. – harapok bele a muffinomba. Semmi kedvem nem volt most hallgatni ezt, persze ez őt egyáltalán nem zavarta, ahogy sosem szokta. Csak mondta, és mondta én pedig a felénél kikapcsoltam a füleimet, és csak bámultam magam elé. A legtöbb normális embernek ez feltűnt volna, de nem neki. Ha nem akarja észrevenni nem is fogja soha. A legjobb barátom mostanában egyáltalán nem szentel nekem annyi figyelmet sem, mint egy ismerős, akivel kétszer, ha beszéltem. Nagyon biztató a jövőképem ezzel kapcsolatban. Kibírtunk együtt hat évet, de az elmúlt egy évben annyit változott, hogy egyszerűen nem tudok lépést tartani vele, s attól félek, a végén lemaradok.

- Segítesz benne? – fordul újra felém. Azt hittem már elfelejtette, hogy itt vagyok.

- Nem. – álltam fel, mert tényleg mennem kell órára. – Miben tudnék segíteni? Azt se tudom, hogy kell összeszedni egy pasit. – S ezzel ott is hagytam. Soha nem érdekelte, hogy ez a téma számomra mennyire kellemetlen, vagy épp fájó. A tény, hogy soha életemben egyetlen sikerélményem sem volt egy sráccal sem eléggé megbélyegzi a gondolkodásomat ezzel kapcsolatban. Mondhatnám, hogy valószínűleg azért, mert csúnya vagyok, vagy nem vagyok elég magabiztos, de nem hiszem, hogy ez lenne az oka. Megbízni valakiben, rábízni magam, valahogy nem az én világom. Múltbéli tapasztalataim alapján nem is érdemes.

A terem felé sétálva, ahol a következő órám lesz, megcsörrent a telefonom. Ismerős az az érzés, amikor nem akarod, hogy rosszabb legyen a helyzeted, mint ami már eleve fenn állt? A helyzet az, hogy pontosan ezt gondoltam, amikor megláttam a kijelzőn, ki is hív.

- Szia, Nagyi! – Soha nem szokott hívni, ezért nem is értettem, hogy miért épp most teszi meg. – Mond csak!

- Találkoznunk kell, gyere be a belvárosba! – hangja olyan komoly volt, hogy tudtam, komoly probléma van.

- Most? – de nem mehettem el. – Órára kell mennem. Már így is hiányoztam kétszer. Nem ilyen alkalomra szeretném elpazarolni a harmadikat. Délután nem jó?

- Ilyen alkalomra? Ez nem telefon téma, gyere és kész!

- Bocs, de nem tudok, mama! Nem játszom az órákkal! – le akartam tenni, mert kezdett bosszantani, hogy parancsolgat nekem, de meghallottam mi a probléma. - A házat? De miért?

Nem hittem a fülemnek… kilakoltatnak minket a házból? Ez nem lehetséges, az a miénk! Apa ezer éve kifizette a jelzálogot.

- Mennyi pénz kell? – indultam ki az épületből. – Ezt nem hiszem el, miért kell ilyen szerencsétlennek lennünk? – s ekkor jött a megszokott mondat, amit már vagy ezerszer hallottam csak ebben az évben.

- Apádnak köszönheted!

Nem akartam őt hibáztatni, sosem volt ez a célom, hisz nagyon szeretem, de egyértelmű, hogy sok baj az ő tesze-tuszaságának a következménye. Soha semmit nem fizet ki, de sörre mindig van pénze, s amikor józan azt mondja, hogy mennyi mindent megtett már értünk, hogy mennyi pénzt fizetett ki ebben a hónapban. Mennyit? Mégis mennyit? Egyértelmű, hogy nem annyit, mint amekkora összeget a kocsmában hagy.

- Mint, ahogy mindent? Nem minden az ő hibája. – automatikusan védelmembe vettem szülőmet, de valójában sosem így gondoltam. Nem fizetett semmit, nem gondoskodott semmiről, csak élte a legény életét, mintha nem is lettünk volna neki mi ott, mintha a családja nem is létezett volna. Mindig volt valaki, akit hibáztatni tudott. Hol a nagymamámat, hol a nagynénémet, a munkatársait, a sétáló idegeneket az utcán, teljesen mindegy volt, csak ne ő legyen az, aki valami hibát követett el. Ne neki kelljen felelnie a problémákért a családban. – Mindegy, nem fogok ezen vitatkozni, már ezerszer megbeszéltük. Húsz perc és ott vagyok. – tettem le a telefont, elegem volt már reggel ebből a napból. Sietségemben elejtettem a táskám, és amilyen mázlim van még minden ki is borult a járdára. – Remek!

Az ember arra számítana, hogy ilyen helyzetekben egy szőke herceg, gyönyörű kék szemekkel lép oda hozzám és segít összeszedni a cuccaimat, majd elkéri a telefonszámom, s végül randira hív… hát nem ez történt. A mi országunkban ez annyira volt jellemző, mint az Antarktiszi oroszlánok. Miközben a holmimat kapkodtam össze mindenki csak elsétált mellettem, anélkül, hogy érdekelte volna őket, hogy mit szenvedek össze magamnak.

Annyira siettem, hogy közben nem vettem észre az ott hagyott határidőnaplómat, ami távolabb gurult a többi holmimtól és ráadásul még a hátam mögött is volt. Ez viszont nem jelenti azt, hogy más nem tette…

Nagymamámmal folytatott találkozásom egyáltalán nem volt olyan fontos, mint, ahogy azt előbb képzeletem. Egyszerűen csak oda kellett adnom az ösztöndíjam felét, majd távoznom. Ezután ő valószínűleg kifizette a részletet, s minden rendben volt. Legalábbis nekik.

Ez után elgondolkoztam azon, hogy mégis miből fogok én enni a hónap végén, mert szinte az összes pénzem odaadtam. A megtakarításaimat pedig tényleg csak végszükség esetén használom el. De akkor mit csináljak?

Kézenfekvő lehetőség a részmunkaidő állás, viszont az időm annyira korlátozott volt, hogy nem igazán tudtam volna elmenni, sőt abból csak jövőhónapban lett volna pénzem… kivéve, ha van egy nagyon jó ismerősöd, akinek épp felszolgáló kell, és miután ledolgozom tíz napot, még előleget is fizet, ha meg van elégedve a munkámmal. Szóval a nagy szerencsétlenségben akadt egy kis szerencse is. Ez csak annyit tett, hogy ki kell bírnom pénzzel ezt a két hetet, és közben keményen dolgoznom. S volt még egy jó pont a jelenlegi helyzetemben… a beköltözésnél előre ki kellett fizetnem három hónapot, így nem kell a lakbér miatt aggódnom. Legalábbis egy ideig.

A következő este folyamán testvérem telefonja szakította meg a „Teen Wolf” negyedik évadának végigdarálását – mert, ha valakinek nincs kivel lógnia, akkor bizony nagyon hamar végig lehet nézni egy egész évadot, ami huszonkét részt foglal magába, egyenként negyven perccel.

- Szia! – szóltam bele vidáman, hiányzott már, hogy beszéljek vele, mert már legalább egy hete semmi hírt nem hallottam róla, aggódtam érte.

- Hallottam, hogy kifizetted a tartozást. – mondta ő, kissé felháborodva.

- Igen, és mi a baj ezzel? Nem kell most sötétben kuksolnod, kint az utcán. – mosolyodtam el. Belegondolva, és elképzelve ez egy nagyon nevetséges látványnak bizonyult, azonban a helyzet egyáltalán nem volt ilyen vicces a valóságban. Megtapasztaltam már milyen, ha nincs otthon meleg víz, vagy épp töltő a telefonokhoz, esetleg a hét órai lefekvés, mert utána már semmit sem lehet látni, főleg télen, ahol már hatkor korom sötét van – s, ha már tél, a fűtésről ne is beszéljünk. S ezekkel együtt is, méh ott volt a ház a fejünk felett.

- Az, hogy ezt fogja csinálni mostantól mindig, amikor kell neki. Tudod, hogy milyen!

- Tudod, hogy gondolkodás nélkül mondok nemet is, amikor nincs miből adnom, ugye? Nem sajnálom.

- Mit fogsz enni, most, hogy ilyen sokat adtál? Erre nem gondoltál? – úgy viselkedik, mint egy aggódó szülő. Az igazat megvallva mindketten olyanok voltunk egymásnak, mint egy anya. Bár fiatalabb volt nálam néha nekem is szükségem volt egy kis észhez térítéshez, és ő ezt nem volt rest megtenni. Szerette ezt csinálni, mert ez olyan volt, mintha visszaadná nekem a sok éves leszidást. Természetesen ő mindig többször kapott tőlem fejmosást, mint fordítva.

- Hogy is fogalmazzak? – hatásszünetet tartottam, hogy fokozzam a drámát. – Részmunkaidős állás. – miközben ezt kimondtam eldöntöttem, hogy iszok egy bögre teát. Szóval a konyhába sétálva nekiálltam az erdei-gyümölcsös itóka készítésének.

- Van arra időd? – lepődött meg.

- Meglepődnél, hogy mennyi mindenre van időm, ha muszáj szakítanom rá. – bólintottam néhányszor csak önmagamnak megerősítés céljából.  – De van egy kérdésem… miért nem jöttél fel tegnap, amikor későn végeztél? – a szerdai nap, Allynek mindig is hosszú volt. Este hétkor végzett a gyakorlata miatt.

- Nem akartam zavarni. – sóhajtott, s ez jelezte nekem, hogy valami nincs rendben.

- Történt valami?

- Már minden rendben. Csak rosszul sikerül az év-végim. – mindent értek. Iskolai gondok. Akkor már biztosan megbeszélte apuval, és ezért ment haza, ahelyett, hogy hozzám jött volna, amíg a busz nem indult, volt ideje átgondolni, hogy mit mondjon.

- Akkor rendben. Nem a jegyek teszik az embert. Tudod, ugye? – kortyoltam bele a frissen elkészült forró italba. – Tudod mit? Elmegyek érted! Tartunk egy pizsipartyt. – dobtam fel az ötletet. – Van Oreo keksz itthon. – Tudtam, hogy erre azonnal igent fog mondani, mert nagyon odáig van ezért az édességért.

- Most? Már kilenc óra! – nevetett. Olyan jó volt ezt hallani. Rég volt már ilyen felszabadult.

- És? Szólj apunak, hogy megyek, ne zárja be az ajtót, és kész! Elmegyünk, eszünk valamit a mekiben, aztán hazamegyünk, és filmezünk. Mit szólsz? Hirtelen jött?

- Igen, de olyan jól hangzik, hogy nem tudok nemet mondani. De Meki? Te soha nem eszel ott!

- Hol találsz már ilyenkor nyitva egy éttermet? – kérdeztem, aztán eszembe jutott.

- Lesz fél óránk keresni egyet! – szólaltunk meg egyszerre, hisz elvileg mindenhol tízig szolgálnak ki. Ha szerencsénk van, akkor sikerül ennünk is valamit, ami nem egy finoman tálalt méreg a szervezetnek.

Gyorsan elköszöntem, s útnak indultam. Alig húsz perc alatt ki is értem vidéki otthonomba, ahová tudom, hogy mindig visszamehetek, ha úgy hozza az élet. A húgom és az apám már kint vártak a kapuban, mivel elég valószínű, hogy Ally felrázta őt az ágyból, hogy minél hamarabb indulhassunk vissza, ráadásul nem hiszem, hogy a sötétben egyedül szeretett volna ácsorogni, a fák éjszaka furcsa képzeteket tudnak elidézni.

A kis vidéki falu sok jó emléket adott nekem gyermekkoromban. Itt felnőni, annak ellenére, hogy nem volt valami boldog családi életem is jó volt. A faluban lakó gyerekekkel mindig kint játszottunk az utcán. Fociztunk, fogócskáztunk, rohangáltunk a nyári esőben mezítláb, s amikor a nap végén hazamentünk – merthogy nap közben látni sem lehetett minket, csak egyszer, ebédidőben – jól kikaptunk, mert nyakig sárosak füvesek, vagy éppen vizesek voltunk. Mindig örömmel tölt el, amikor haza jöhetek bár kamasz éveimben szinte egyáltalán nem jártam ki a többiekhez. Az oka nem volt más, minthogy túl jó emberismerőnek bizonyultam, az itt lakók kilencven százaléka pedig nem érte meg, hogy időt fecséreljek rájuk. Látható, hogy eléggé antiszociális kamasszá nőttem ki magam, amelyet még a mai napig próbálok leküzdeni kisebb-nagyobb sikerekkel.

- Mit szeretnél enni? – fordultam útközben Allyhez, hogy megtörjem a csendet, ami kissé bosszantott.

- Arra gondoltam, hogy ehetnénk spagettit. – mosolygott rám, de ez nem volt valami hiteles. Biztos voltam benne, hogy valami más is történt ez alatt az egy hét alatt, amíg nem láttuk egymást. De vajon mi az, és miért nem akarja elmondani?

Az a helyzet, hogy annak ellenére, hogy nagyon kíváncsi voltam, nem hiszek a kikényszerítés elvében, tehát inkább várok, amíg ö maga mondja el. Tudtam én, hogy valami nincs rendben. Nem szokott ő csak úgy hívogatni engem.

- Akkor valami olasz. – bólintottam, és ráléptem a gázra. Senki nem volt előttünk az úton tehát nyugodtan hajthattam. Ilyen későn az utak már elég kihaltak voltak, csak egy-két autóval találkoztunk, s azokkal is csak a kertvárosban. A belvárosban találtunk egy ilyen típusú éttermet, ami még nyitva is volt.

Ahogy beléptünk megláttuk a fantasztikus berendezési tárgyakat. Mivel még sosem voltunk itt, így mindketten nagyon meglepődtünk. Mindenhol a déli látványvilág elemeit fedezhettük fel. Kék és fehér terítők, ahogy a székek is hasonló színben pompáztak. A falon egy nagy festményt láthattunk – szerintem – a kréta szigetről. A tenger olyan kristálytisztának látszott, hogy kedvem lett volna abban a pillanatban belecsobbanni.

- Ez nagyon szép, de nem lesz probléma, hogy ide jöttünk? – kérdezte meg húgom miután a pincér megmutatta nekünk az asztalunkat.

- Miért lenne? Tudod… tanultam apa hibáiból. Lehet, hogy kerestem magamnak részmunkaidős állást, de van tartalékom. – nyitottam ki az étlapot. – Ital és a spagetti ugye? – mivel bólintott folytattam – Cola jó lesz, vagy esetleg valami rostos gyümölcslé.

- Most én választok vagy te? – nevetett. – Jó lesz a Cola.

- Csak ismerlek! Nem választanál amúgy sem mást! – rántottam meg a vállam. Leadtuk a rendelést. Mondanom sem kell, hogy a szőke pincér srác nagyon is elnyerte tetszésünket, de neki a húgom jött be, mint ahogy az várható volt. Sokkal jobban néz ki nálam, bár soha nem fogja ezt elhinni nekem. Nem is zavart a dolog, megszoktam már, ezért csak mosolyogtam, és felhívtam figyelmét rá, hogy a pincér egyfolytában őt nézi.

Nem sokkal később valami furcsa érzés tört rám. Mindenki ismeri azt, amikor bizsergés fut végig a gerincén, s úgy érzi, valami lyukat éget a hátába. Ez egy bizonyos ősi túlélési ösztön következménye; jelzi nekünk, hogy figyelnek minket. Automatikusan körülnéztem, s megláttam, hogy nem vagyunk egyedül, s az a valaki engem nézett, majd miután észrevette, hogy én is őt néztem, le is kapta rólam tekintetét. Ez csak egyet jelenthetett: nem csak mi ketten vagyunk annyira őrültek, hogy az éjszaka közepén egy olasz étteremben oltsuk éhségünket. Nem néztem meg annyira tüzetesen az alakot, hogy a következő nap megismerjem az utcán, de első pillantásra is – mivel nem szenteltem neki többet – nagyon jóképűnek bizonyult. Nagy barna szemek, amik számomra úgy csillogtak, mint az éjszakai égbolton elterülő milliónyi égitest, s ráadásul a kék kockás inge tökéletesen megtetézte a látványt. Barna haja az egekbe meresztve nézett szembe a világgal. Nagyon jól nézett ki. Bárki megmondta volna, hisz abban a pillanatban úgy tűnt, hogy a kék színt neki találták ki. Erre pedig rájátszott a fehéren világító égősorok fénye, ami minden falnál álló asztalnál megtalálható volt.

- Lehet, hogy a pincérnek nem jössz be, de hogy az a srác le nem veszi rólad a szemét az biztos! – súgta oda nekem áthajolva az asztalon. A röhejes szituációt észlelve nevetésben törtünk ki. Úgy viselkedtünk, mint két kiskamasz, akik épp abba a korszakba léptek, amikor a fiúk már nem fújok voltak, hanem cukik.

- Komolyra fordítva a szót - köszörültem meg a torkom -, lehet, hogy ismerősnek tűnök neki az egyetemről vagy valami.

- Neked az?

- Még a csoporttársaimat sem mindig ismerem fel, nemhogy egy másik szakon tanuló diákot. – rántottam meg a vállam, amire húgom csak megforgatta a szemét. Tudta nagyon jól, hogy mi jár most a fejemben, ami nem más, minthogy a barna herceg csak valami furcsát lát rajtam, és ezért nézett rám. Mi más oka is lehetett volna?

- Lehet egy kérdésem? – bólintottam tehát folytatta. – Ha van tartalékod, akkor miért mész el dolgozni?

- Egyszerű… a tartalék sem tart ki örökké, és különben is, az életben sok lehetőséget kapunk arra, hogy megismerjük azokat az embereket, akiket meg kell. Szerintem el kell mennem abba a kávézóba, hogy esélyt adjak új emberek megismerésére. – kortyoltam bele maradék baracklevembe, és aztán természetesen bekaptam az utolsó falat tésztámat is.

- Mégis mióta akarsz te új embereket megismerni? – a kérdés jogos volt.

- Tudom, hogy ez nem jellemző rám, oké? De az emberek változnak.

- Légy őszinte!

- Jó, jó! Kitöltöttem egy tesztet az egyik újságban, aminek már a nevét sem tudom, és abban az volt, hogy ha így folytatom az életem, akkor egyedül fogok meghalni.

- Ilyet biztos nem olvashattál egy lapban… - ráncolta össze szemöldökét Ally.

- Nem pont ez volt az, de a lényege igen. Azt írta ezzel az életstílussal könnyen elszalaszthatom az életem során az esélyt a szerelemre, amiket nekem szántak.

- Ki szánta neked és mit? Te irányítod az életed. Ez nem ismerős? – dehogynem, mindig ezt hajtogatom éjjel-nappal, amikor épp egy szakításon van túl, s azt hiszi, soha nem talál mást. Mivel nem volt mit mondanom, ujjaim között megforgattam a poharam a saját tengelye körül.

S, mint valamiféle zárása a beszélgetésnek székcsikorgásra lettünk figyelmesek. Az étteremben tartózkodó barna herceg számlája kifizetése után még egy utolsó pillantást vetett asztalunk felé, majd távozott az étteremből. Elment. Valami oknál fogva azonban úgy éreztem, hogy elszalasztottam valamit. Csak tudnám, hogy mit? Ha azon múlna az életem, hogy a megérzéseimre kell hallgatnom, akkor valószínűleg a tíz éves kort sem éltem volna meg, mert egyszerűen sosem tudtam olvasni az ilyen – saját magam által kibocsátott – jelekben. Mindig csak a konkrétumokra, a kézzel fogható dolgokra bíztam rá magam, azokra, amik száz százalékig megbízhatónak látszottak a részemről.

Ezután furcsa mód Alison nagyon hamar befejezte a vacsoráját, szinte emberfeletti gyorsasággal csavarta fel a hosszú tésztákat, fizettünk, és útnak is indultunk, amit nem is bánok, mert holnap lesz az első munkanapom. Pihennem is kell.

Azt tippeltük, hogy már mindenki arra várt, hogy mi hárman – az idegen, a húgom, és én - végre menjünk már haza. Nem is volt ez másképp, amikor autómmal hazafelé menet elhaladtunk az étterem előtt azok már elkezdték a pakolást. Hosszú napjuk lehetett, mert mindenki sebesen igyekezett befejezni a munkát, hogy végre hazamehessen, s valószínűleg egy jó forró zuhany után bedőljenek az ágyba, legszebb álmukat aludni.

- Megtudhatom, hogy miért vártál addig, amíg az a srác elmegy? Már rég itthon lehetnénk! – dobtam kulcsomat a bejárati ajtó melletti kisasztalon lévő tálkába, ahogy mindig szoktam.

- Őszintén? Kíváncsi voltam, hogy visszanéz-e, miután kilép az étteremből. – kabátja felakasztása után, rögtön kényelembe helyezte magát a kanapén.

- És? Visszanézett? – szóltam ki a konyhából. Lehet, hogy már késő van, de akkor is mindig iszok egy bögre teát, miután hazaértem.

- Még szép! Már az első percben tudtam, hogy ez fog történni. Ez tudod mit jelent? – dőlt rá a kanapé hátfalára, így jól láthatott a konyhapulton ülve. Hozzá kell tennem, hogy ha nem egy családtagról lenne szó, semmiképp sem csinálnék ilyesmit, de mivel nem ez a helyzet állt fent… kit érdekelt?

- Tetszett neki az étterem?

- Vagy egy bizonyos valaki. – emelte meg hangját a „valakinél”, utalva rám, s elmosolyodott miután szememet forgatva hátat fordítottam neki. Mintha nem tudtam volna, hogy mire akar kilyukadni.

- Mi lenne, ha hagynánk ezt? Ez a srác nem volt más, csak egy idegen egy étteremben, ahová bementünk. Puszta véletlen, hogy pont ott volt! – kezdett elegem lenni ebből a beszélgetésből, s mivel hangom jelezte is ezt Allynek, gyorsan témát váltott.

- Akkor… mi még filmet is fogunk nézni? Már majdnem éjfél. – ránéztem az órára és valóban későre járt. Láttam, ahogy Ally ásított, ezért a legkézenfekvőbb ötletet hoztam fel, amit eleve szerettem volna.

- Nem kell. Aludhatunk is. –kihörpintettem a teám utolsó cseppjeit a bögrémből, és ketten nekiláttunk kihúzni a kanapét, hogy lefeküdhessünk. Ez amolyan közös megegyezés volt úgy egy másodperces szemkontektus alatt döntöttük el. Aludhattunk volna külön szobában is, hisz egy két hálószobás lakásban laktam, de akkor mi értelme lenne ennek a rövidre sikerült pizsamapartinak? Semmi! Tehát fogtam néhány pokrócot és párnát, és kint aludtunk a nappaliban.

Alig telt el tíz perc és mellőlem már szuszogás is törte meg a csendet. De én valahogy mégsem tudtam aludni. Nem tudom milyen felindulás tört rám hirtelen akkor, de eszembe jutott a hetedik emelet, és a kilátás. Most, hogy nem tudtam aludni, megfelelt az idő elütésének. Csak felmegyek, kisétálok a tetőn lévő kis kertbe – ezt az információt az egyik lakótól gyűjtöttem be a lépcsőházban hallottak alapján -, majd pedig elüldögélek ott egy kicsit a kilátásban gyönyörködve.

Piros pokrócomba burkolózva, gőzölgő teám társaságában nem is haboztam tovább, elindultam megmászni a három felsőbb emeletet. Eszembe jutott, hogy amikor elkezdtem nézegetni a hirdetéseket, akkor láttam, hogy a hetedik emeletről sorokat áradoztak. Amint felértem láttam, hogy a kerttel szemben lévő lakás bejárata mellett, egy férficipőt helyeztek el a cipős polcra a bejárati ajtó bal oldalán. A kinézetéből ítélve fiatal férfi lakik ott. Azt hiszem ezt az információt meg kell tartanom magamnak, mielőtt a barátaim és Ally látatlanul is kombinálni kezdenek, majd megtervezik a fél életem.

Végigsétáltam a hetedik emeleti kisfolyosón, és kinyitottam a tetőtérre vezető tolóajtót. Amint kiléptem megcsapott a szegfű és a muskátli illatának különös keveréke sok más olyan virágillattal vegyülve, amikről fogalmam sem volt. De be kellett vallanom, hogy bárki is gondozza ezt a kis kertet, nagyon jó munkát végez. Olyan volt, mint egy tündérmesében szereplő csodakert, amit még szebbé tett az itt-ott elhelyezett duncosüvegekben repkedő szentjánosbogarak hada.  A virágágyások melletti kis ösvényeket – három volt belőle – kis szabadtéri kerti lámpások világították meg. Elindultam azon, ami egy fehér padhoz vezetett a kert szélén, ahonnan kiváló rálátás nyílt a város fényeire.

A lámpák megvilágították a panel előtti kihalt utcát, és egyenesen a belváros fényeire irányították az ember tekintetét. Végig lehetett követni egy nagyon hosszú utcát, ami végül egy nagy tízemeletes árnyékában tűnt el. Innentől kezdve azonban az épületek ablakain kiszűrődő fény – már ahol volt már ilyen későn – csillagokként ragyogta be az éjszakát és egybeolvadt az égbolton lévő valódi égitestekkel. Mennyei látvány tárult a szemem elé, s csak csodáltam egyetlen gondolat nélkül a fejemben. Csak néztem és néztem, mint a legnagyobb kincset, amit valaha láttam. Emlékszem, hogy ugyan így reagáltam kiskoromban a csillagok figyelésére apuval az éjszaka közepén, amikor egy hároméves kislánynak már régen aludnia kellett volna – legalábbis anyám szerint. Ő azonban azt sosem tudta, hogy azért nézegettük a csillagokat, hogy megnyugodjak egy rossz álom miatt. Ha rosszat álmodtam, mindig kimentünk az eget kémlelni.

Gyerekkori emlékeimben elmélyedve halvány mosoly kúszott ajkaimra, s sikerült teljesen kizárnom a világot. Egy férfihang rántott ki az elmélkedésből. Viszont az ismeretlen hanghoz, ismerős arc társult. Azonban most valahogy máshogy nézett ki. Sehol a kockás ing, tetőtől talpig feketébe volt öltözve, ami rosszfiús külsőt sugárzott neki, frufruját is máshogy hordta, mint két órával ezelőtt, lesimítva dizájnolta, amitől a szeme sötétebb és titokzatosabb lett. Meg sem kell mondanom, hogy nagyon sexi volt így, akár egy félisten. Még a kisugárzása is teljesen másnak tűnt. Meglepődtem, így el is felejtettem válaszolni a kérdésére.

- Szóval? Te sem tudsz aludni? – huppant le a padon üresen hagyott kis részre.

- Bocs, de te ki vagy? – pislogtam értetlenül.

- Ugyan arra az egyetemre járunk. – nézett egyenesen a szemembe. – Láttalak párszor. Az első nap is, amikor felvetted az óráidat. A történelem tanszék asztala a média mellett volt. Piros-fehér kockás ing volt rajtad. Aztán többször is ez után. – miután befejezte ő is megcsodálta a várost.

- Én még sosem láttalak. – vallottam be őszintén.

- Nem meglepő. Mindig csendesen járok, nem szeretem a feltűnést. – Nem úgy nézett ki, mint aki ilyen. – Nem úgy nézek ki, igaz? – nevezett. – Igazság szerint nagyon nehezen barátkozom, és kínos idegenek közelében lennem, nem beszélek sokat.

- Ezt most elég nehéz elhinnem. – aprót nevettem.

-  Nem csodálom. – féloldalas, szívdöglesztő mosolyra húzta ajkait. – De amikor először megláttalak, már tudtam, hogy veled másképp kell majd viselkednem.

- Miért kéne? – Nem értettem, ami természetesnek is tűnt, hisz nagyon homályosan fogalmazott.

- Mert hasonlítunk. – Mi? Ezt most hogy értette?

- Nem igazán értem, hogy mit jelent ez… - ráncoltam össze szemöldököm, mint mindig, amikor nem értek valamit.

- Miután megismersz, mindent megértesz. – most teljes mosolyát villantotta fel, ami úgy nézett ki, mintha egy aranyos kiscica görbítette volna felfelé ajkait. Nagyon aranyosnak találtam, de minden, amit mondott egyszerűen csak furcsa volt. Vagy csak ő maga volt az?

- Adam Monroe. – nyújtotta kezét felém váratlanul. – Ne haragudj, nem mutatkoztam be.

- Emily Smith. – mosolyogva ráztam kezet vele.

- Tudom, hogy furcsának tűnök… de hidd el, ha megismersz, már nem lesz az. Csak először ilyen…

- Furcsán kínos?

- Oh, látom őszinte típus vagy! Az jó. – mivel felfelé az eget kémlelte, most csak fél szemmel nézett rám. – Azt hiszem, mi jóban lehetünk, ha te is szeretnéd. – a mondat végére reménnyel teli csillogó nagy csoki-barna szemeit az enyémekbe mélyesztette.

- Én is így gondolom. – válaszoltam ugyan olyan lágy hangszínben, ahogy ő is az imént. S itt beszélgetésünk véget is ért, ugyanis telefoncsörgésem visszahívott a lakásomba – húgom aggódott, mert nem talált maga mellett. – Most mennem kell. Még biztos találkozunk.

- Jó éjt!

- Jó éjt! – indultam lefelé a lépcsőn, de meghallottam, hogy utánam kiált.

- Emily! Tudnál találkozni velem holnap fél kettőkor az egyetem melletti kávézóban? Adni szeretnék valamit. – hajol ki a lépcsőforduló korlátján. Kigombolt fekete kardigánját feltűrte, mielőtt leszólt volna nekem, ami kiemelte alkarja izmosságát, amit szürke trikója még csak tetézett. Nem is tudom miért bukom én erre, de valami megfogott.

- Akkor órám van. Nekem nem jó. Esetleg előbb?

- Akkor délben! Visszaadok valamit, amit elhagytál. – integetett, s már ott sem volt. Mit ad vissza? Mit hagytam el?

Erre a kérdésemre otthon azonnal meg is kaptam a választ, ugyanis be szerettem volna írni a határidőnaplómba a déli találkozót. A fekete kis könyvem a piros szalaggal összekötve, eltűnt. Ha azt mondta, hogy elhagytam, akkor lehetett akkortájt, amikor két napja kiborult a táskám a lépcsőkön. A jó hír… holnap visszakapom. 

Azon a tíz percen, amíg visszaértem a lakásomba valami furcsa érzés fogott el, de úgy döntöttem nem foglalkozom vele, úgy döntöttem, hogy nem agyalok tovább a dolgon. Amúgy is lesz, ami lesz alapon élem az életem. Biztos csak túlreagálom. Amikor beléptem a lakásomba ahol Ally bosszús tekintettel ülve a kanapén meredt rám.

- Bocs, hogy így leléptem, de nem tudtam aludni. Fent voltam a tetőn, megnéztem a kertet. – bújtam vissza a takaró alá.

- Szólhattál volna! – fonta karba kezeit.

- Ne haragudj. De ha így viselkedsz, nem mondom el, hogy kit ismertem meg odafent! – ezzel a mondattal felkeltettem az érdeklődését, s mintha csak a víz mosta volna el, egy pillanat alatt hangszínt váltott, s kíváncsian nézett rám, várva a folytatást.

- Mond már! – bokszolt bele a vállamba. Nem volt választásom, el kellett mondanom, nem mintha eleve nem akartam volna kiönteni izgatottságom valakinek.

- Képzeld kivel találkoztam a tetőn! – ültem rá térdemre, miközben hadarni kezdtem. – Emlékszel a srácra az étteremben?

- Hogy ne emlékeznék?

- A hetediken lakik! – Ezután a kijelentés után mindketten sikításban törtünk ki, alig tíz másodpercig majd egyszerűen abbahagytuk, mert rájöttünk, hogy ez mennyire nem jellemző ránk. – Oké, ez fura volt… - pislogtam kettőt, és megráztam a fejem, hogy el tudjam felejteni az imént történteket.

- Szóval a hetediken lakik. – folytatta Ally. – Em, tudod, hogy én nem hiszek a véletlenekben. Ennek jelentenie kell valamit, és ezt még a te természetes negativitásod sem tudja megkérdőjelezni.

- Hidd el, hogy az én negativitásom, nem ismer határokat, ha így akarod fogalmazni. De valójában én csak realista vagyok.

- Nem hinném… - rázta a fejét, miközben elhúzta a száját. – A lényeg, hogy valamit tartogat neked ez a srác. Egyszerűen ki van zárva, hogy mindez véletlen legyen! A filmekben mindig így kezdődik a nagy szerelem.

- És ez az, ami szerintem a lényeg! – felállva a konyhába mentem, hogy teát csináljak. – Az a filmekben van, és mik a filmek? Kitalációk, pontosan! – emeltem meg egy picit a hangom, mert nem számítottam rá, hogy követni fog. A hűtőbe nyúlva tejet vett elő, és csinált magának kakaót egy nagy bögrébe. – Egy fantáziavilágot tár eléd, ami csak megnöveli az elvárásaid az élettől, ami annyit tesz, hogy végül már semmi sem lesz jó. Nézz csak rám! Túl nagyok az elvárásaim, aminek senki nem tud megfelelni, tehát egyedül fogok elpatkolni egy városszéli kis házikóban, harminc macskával.

- Azért nem mondanám, hogy „túl nagy” – mutatott macskakörmöket a levegőben -, inkább csak nagy. De, ha belegondolsz, én az ellenkeződ vagyok, mindenkit elfogadok, aki egy kicsit is közeledik hozzám. Ez pedig azt jelenti, hogy sok szívfájdalmat kapok ajándékba.

- Nem fogadsz el mindenkit. – iszok néhány kortyot. – Csak a legtöbb embert. Azért egy csövessel te sem feküdnél le. – úgy mondtam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, s még a vállamat is megrántottam.

- Nagyon vicces! – pöckölt rám egy kis kakaóport a dobozból. Mivel már késő volt, és a kakaó nagyon drága eszem ágában sem volt visszaadni neki a kölcsönt, mert akkor háború tört volna ki kettőnk között, s a fegyver a por lett volna.

Egy fél órát még beszélgettünk, de végül egy óra környékén lefeküdtünk aludni, hisz holnap mindkettőnknek iskola volt, és nekem még munka is.

A reggel szinte ugyan olyan volt, mintha otthon lettem volna. Ami igaz is volt, hisz ez most már a saját kis kuckóm, de mégis belengte az a családi légkör, ami annyira hiányzott.  Valójában ebben az egy hónapban, amíg egyedül laktam sokat gondoltam arra, hogy megkérdezem valamiről a húgomat.

- Nem akarsz véletlenül ide költözni? – lefelé menet a lépcsőn végre kiböktem. Igazság szerint nem tudom miért féltem rákérdezni, de végül is ez nem is volt annyira fontos. – Tudom, hogy szeretek parancsolgatni, anyáskodó vagyok, és lesz egy csomó szabály, amit be kell majd tartanod, de könnyebb lenne bemenned a suliba, és velem lehetnél. – ültünk be mindketten a kocsiba. Úgy döntöttünk, hogy egyszerűbb, ha beviszem és kész.

- Jó jel, hogy tisztában vagy az idegesítő jellemvonásaiddal. – becsatoltuk a biztonsági övet, és már úton is voltunk. – De lecsapok erre az ajánlatra. Sokkal jobb lenne veled lakni, mint a banyával! – forgatja meg szemeit.

A „banya” Ally szavajárásában drága és egyetlen nagymamánkat jelöli. Mondanom sem kell, hogy a kapcsolatuk csak annyira evez nyugodt vizeken, mint amikor épp lecsapni készül egy hurrikán. Hogy ki kerül ki győztesen ebből a csatából? Valószínűleg Ally. S, hogy miért? Mert ő fiatalságából kiindulva tovább fog élni, mint a nagyi. Egyébként az öreglány nagyon szívós tehát lehet, hogy még a száz éves kort is megéli, de ettől függetlenül mivel húgom később született alanyi jogon megszavaztam neki a győzelmet. Csak ki kell bírni az addig ránk váró katasztrófákat.

- Akkor be is költözhetsz, de előre szólók, nem valami nagy a költségvetésem, és nyáron mindenképpen nyári munkát kell vállalnod. Nem foglak eltartani. Lakótársakként fogunk funkcionálni, kivéve, hogy nem kell lakbért fizetned. Érted?

- Akkor miért nem kérsz meg valaki mást? Középiskola mellett szerinted hogyan… - ránéztem, mert ki akartam várni, hogy mikor esik végre le neki a dolog. – Ja, nyáron. Semmi! Ez az ajánlat nagyon is tetszik. De apa ki fog akadni. – erre a gondolatra mindketten csak hevesen bólogatni kezdtünk.

- Te kérdezed meg! – harsogtuk egyszerre a másikra mutatva. Ez annyira jellemző volt ránk, hogy azonnal nevetésben törtünk ki. Majd miután kicsit sikerült lecsillapodnunk én folytattam – Megkérdezem, de te is ott leszel.

Mire ezt sikerült megbeszélnünk oda is értünk Ally középiskolájához, ahol eladónak tanult. Igazság szerint nem ez volt álmai szakmája, de nem volt más választása miután kétszer is megbukott kilencedikben. Azt mondogatja, hogy elvégzi ezt a szakot, aztán leérettségizik, majd beleveti magát a fotózásba. Én erre mindig csak azt mondom, hogy rajta múlik, és majd elválik. Hogy mi lesz belőle végül? Ez egy nagyon jó kérdés.

A délre megbeszélt találkozóra késve érkeztem, de szerencsére Adam még nem ment el. Mondjuk, azt nem igazán tudom, hogy miért aggódtam, hisz három emelettel lakik felettem, nyugodtan át tudnék menni érte, ha úgy hozza az élet.

- Ne haragudj, hogy késtem! Valahogy ez a DNS-emben van. – foglaltam helyet az Adammel szemben lévő széken. Ő már rendelt magának egy – ha jól látom túrótortát.

- Ahogy az is, hogy ilyen gyönyörű vagy a reggeli futások után is. – villantotta fel cicamosolyát.

- Köszönöm a bókot. De honnan tudod, hogy reggelente mindig rohanok? – egy pillanatra habozott.

- Mert figyellek téged… - támaszkodott rá az asztalra, s kulcsolta össze ujjait maga előtt.

- Mi? – ráncoltam össze szemöldököm. – Ez most komoly? – hallgatott, ezért elkezdett a hideg futkosni a hátamon.

- Dehogy. – hiába tagadta, valahogy olyan furcsa hangszínt ütött meg, hogy nehéz lett volna hinni neki. – Oh, te most komolyan veszel? Csak viccnek szántam. – nevetett. – Reggelente mindig a kertben iszom a kávém. Szoktam látni, ahogy lerohansz az utcán a kocsidig. Aranyosnak találom.

- Hidd el, hogy egy idő után bosszantó tud lenni.

- Én mindent el tudok fogadni benned, ha te is bennem. - dőlt hátra a székén, s a süteményes villával kezdett el játszani.

- Mit is kéne elfogadnom? – néztem rá, egyenesen a szemébe, amitől mintha egy pillanatra elszállt volna a magabiztossága, de aztán néhány másodperc elteltével válaszolt kérdésemre.

- Mindent a maga idejében. – S úgy látszik ezzel lezártnak tekintette a beszélgetés önmagára vonatkozó részét. Ebből arra következtettem, hogy hiába tűnik egy nyitott férfinak, ha magáról kell beszélni sokkal zárkózottabb, mint én, aki bizalmi problémákkal küszködik. – Mivel tudom, hogy húsz percen belül kezdődik a következő órád, odaadom most a határidőnaplódat. – elővette a táskájából a kisfüzet méretű tárgyat, s átnyújtotta az asztal felett.

- Oh, köszi, hogy összeszedted, ebben van az egész életem. – ebben nem is kételkedhetett volna, hisz kétszer olyan vastag volt, mint eredetileg, tele mindenféle irattűző kapcsokkal és lapokkal, amik a fehértől a bíborig minden színben megtalálhatóak voltak. Elég sok mindent kell feljegyzetelnem ezekre a kis papírokra – például a beadandók, ZH-k, vizsgák, egyetemi programok dátumai, baráti találkozók, amikből nem volt túl sok mostanság.

- Hát azt látom. – lehet, hogy ő ezt, de én azt, hogy mondani akar még valamit. Viszont azt már nem tudtam volna megvárni. Erről az óráról nem késhetek.

- Nézd Adam, nagyon köszönöm még egyszer, de most tényleg rohannom kell. – felálltam, cuccaimat összeszedve már indultam is. Fél füllel még hallottam, ahogy elköszön tőlem, ezért visszafordultam, és rámosolyogtam.

Az óráim után, ledolgoztam az első munkanapom, ami igazság szerint csak rohanásból, és mosolygásból, meg rendelések kivivéséből állt, semmi extra nem történt. A munka után találkozót beszéltem meg Rosieval, aki nagyon izgalmas híreket szeretett volna megosztani velem. A nyakamat mertem volna rá tenni, hogy az újonnan felfedezett Adoniszról akar híreket átadni nekem, amik számára fontosak, de számomra már kevésbé.

Amikor végre találkoztunk ő nagyon izgatott volt – mint mindig. Elkezdett hadarni a szépfiúról.

- Szóval, amit eddig megtudtam: a neve Aiden, a srác nagyon visszafogott, nem beszél senkivel, ha mégis, akkor is csak néhány szót.

- Szóval a srác egy tipikus magányos farkas. Jó tudni. – látta rajtam, hogy nem túlságosan hat meg a dolog, ezért témát váltott.

- Igen. Képeld tegnap láttam, hogy Mike megint beszélgetett azzal a libával!

- Megint? De nem azt mondta, megígérte, hogy a közelébe sem megy többet?

- De igen! El tudod ezt képzelni? Azok után, hogy megígérte, még mindig képes szóba állni azzal a libával!

- Tulajdonképpen mi is történt kettőjük között a múltban? – Ezt miért nem kérdeztem meg még soha? Mondjuk azért, ami kiszámíthatatlan módon ez után történt.

- Hogy mi?! – megemelte a hangját, s ekkor már tudtam, hogy hibát követtem el. Csak még jobban méregbe gurult. – Tudod, hogy nekem ő volt az első mindenben, ugye? – Persze, hogy tudtam. – Na szóval, ez az a csaj, akivel ő először tette meg. Ez a tény pedig engem nagyon felbosszant, hisz kötődsz ahhoz, akivel először fekszel le, mert neki adod az ártatlanságod utolsó morzsáját is. A csaj pedig egyszerűen nem tud lekopni róla, mintha újra vissza akarná hódítani.

- Szóval nem tartod magad elég jónak, hogy meg tudd ezt akadályozni?

- Igen. Tessék? Nem! Nem erről van szó! Egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni egy vetélytárssal, akivel már volt kapcsolata előttem.

- Hm. Szóval, akkor…

- Igazad van. – ismerte be.

- Pontosan. Ezért neked most szépen magadba kell nézni, megtalálnod dög Rosiet és lenyomni azt az ostoba lányt a természetes csáboddal, ami belőle hiányzik. Ezt lehetőleg tehetnéd akkor, amikor a közelbe van az ex. – húztam fel szemöldököm. Figyeltem, ahogy megvilágosodik, s szép lassan körvonalazódik benne az ötlet.

- Felhúzom a virágos rucim, piros rúzst teszek fel, és… - nem fejezte be, de nem is kellett. Pontosan tudtam, hogy mit fog csinálni aztán.

- Akkor ezt a problémát meg is oldottuk. Nem eszünk valami édeset? – karoltam bele a karjába, és már húzni is kezdtem a kedvenc kávézónk felé. Valahogy elfelejtettem elmondani, hogy ma már jártam ott.

- Mintha lenne választásom! De nem hívjuk Claryt is?

- Dehogynem! Felhívom most. – kaptam elő telefonom, s már tárcsáztam is. – Szia Clare! Rosie és Én épp az egyetem melletti kávéba tartunk, nincs kedved csatlakozni? – egy kis habozást hallottam hangjában.

- Nem baj, ha most kihagyom? Randim lesz este. – Nagyon jól tudom, hogy az a randi miről fog szólni.

- Mindegy akkor. Úgy is mindig kihagyod. - Nem volt kedvem megvárni még ez a beszélgetés vitává fajul, ezért csak elköszöntem és letettem. – Hát ketten maradtunk. – mosolyogtam. Ebben a mosolyban azonban semmi vidámság nem volt. Hetek óta ugyanis csak arra a tíz percre láttam Claryt, amíg arról áradozott, hogy Aiden – mivel most már tudom a nevét – mennyire jó pasi, és hogy mindenképp meg kell őt szereznie magának. Lehet, hogy ilyen hamar sikerült is behálóznia? Az elég abszurd lenne. Abból, amit Rosietól hallottam a célpontja nagyon visszahúzódó, és félénk, kínosan érzi magát idegenek között. Ezek a tulajdonságok pedig nem teszik valami könnyű prédává. Sőt!

- Akkor mi lenne, ha választanánk végre valamit? – S ezzel a mondattal berobban az üzletbe, és már vizslatta is a felhozatalt, ami nem igazán változott az elmúlt két évben, amióta én ide járok. – Akkor én belga csokisat fogok enni.

- Ahogy én is, mint mindig! – nevettünk egy kicsit, majd amikor a pénztáros lány megkérdezte, hogy mit szeretnénk, befejeztük, s leadtuk a rendelést. Két perccel később már asztalunknál ülve falatoztuk a süteményünket.

A kávézót belengte az a tipikus illat, ami az ilyen üzletekre jellemző. A sütemények édes keveréke, a koffein jellegzetes illata, ami szinte teljesen elnyomta a gyümölcsök illatát a pult mögött, amelyeket Juiceokra tartottak. Tányérok, csészék csörögtek, turmixgépek hangjával és a különböző nyelven folyt beszélgetések – német, angol, kínai és még sorolhatnám – összefüggő zaja adta meg a hangulatot, amit én úgy szerettem. Ha nem történelem tanárnak tanulnék, akkor biztosan egy ilyen helyet szeretnék nyitni, vagy dolgozni benne. Bár az élet még hozhat meglepetéseket, és még köthetek ki a vendéglátás gyönyörűséges ágában. Bármi megeshet.

Mint ahogy az is, hogy pontosan abban a pillanatban sétáljon el Adam az üzlet előtt. Megint fel volt állítva a haja. Vajon kényelmesebb neki, ha otthon lesimítva hordja? Valószínűleg igen, de ez nem magyarázza a folyamatos feketét. Most ugyan nem kockás ing volt rajta, de egy különleges zöld árnyalatban pompázó pólót viselt, ami eléggé smaragdzöldnek tűnt; biztos egy kis változatosságra vágyott. Az igazat megvallva, nem találtam egyetlen olyan hibát sem rajta, amitől nem mutatott volna hibátlanul. Minden jól állt neki, minden olyan volt, mintha rá öntötték volna. Tökéletes.

S amikor valakit ilyen szóval illetek, egyből arra kell gondolnom, hogy valami másban hibádzik, valami más gond van vele. S, ha nem a külsője, akkor a belsője.

- A húgom beköltözött tegnap hozzám. – jelentettem ki.

- Tényleg? Engem is megkérdezhettél volna, hogy nem-e lenne kedvem a lakótársadnak lenni.

- Mindketten tudjuk, hogy hiába veszekedtek Mikeal úgy sem hagynád ott.

- Ugye? Minden nap kiakadok valami miatt, de este mégis olyan jó lefeküdni mellé, és reggel mellette ébredni. Olyan, mintha megtaláltam volna a helyem a világban.

- Ő a tökéletes srác számodra? – mosolygok rá. Szeretem hallgatni, amikor a szerelemről beszél, mert minden megvan az ő látásvilágában, ami az enyémből hiányzik. Leginkább a pozitív fény, és varázslat.

- Igen, pontosan! Alig várom már, hogy te is találj magadnak valakit. – egy pillanatra elhallgatott - Tudod, akárhányszor látom Aident, mindig arra gondolok, hogy ő lenne a tökéletes számodra. – kezdett bele.

- Tudod - ismétlem el szavait. –, ha ő lenne a Nagy Ő, akkor biztosan láttam volna legalább egyszer ebben a hónapban, amíg folyamatosan róla beszéltetek! Vagyis nagy részben te, mert Claryt alig láttam, de a lényeg ugyan az!

- Tudom, hogy nem sokszor találkozunk, de azért nem kéne ennyire haragudnod! – Az ismerős hangról csak egy dolog jutott szembe: a randi elmarad.

- Én nem haragszom! – fordulok felé miután lehuppant a harmadik székre. – Egyszerűen csak utálom, hogy minden jöttmentet elém helyezel. Ez minden. – Még saját magam sem győztem meg erről, de nem is volt baj. Elegem volt a jó pofizásból, és a folytonos tettetésből.

- És ezt nem kell mondani? – a feszültség nőni kezdett, s Rosie szinte elbújt a poharában.

- Mondtam volna, ha nem csak önmagadról beszélsz huszonnégy órában. Oh, és persze akkor is, ha figyeltél volna, amikor épp beszéltem, és nem vágtad volna rá, hogy „Na, mindegy! Szóval nekem…” – Nem vitatkozhattam itt. Ez az egész kész röhej volt, tehát felálltam. – Nem fektetek ebbe több energiát, ha hajlandónak érzed magad, hogy tegyél is valamit a barátságunkért, akkor gyere át. Már ha tudod, hogy hol lakom.

Hazafelé menet, még mindig bosszankodtam, pedig elég hosszú nap volt. Ennyi időt tölteni aktívan maga a pokol. Nem mintha nem olyan dolgokat csinálnék, amit én magam vállaltam, de akkor is túl sok volt. Azt hiszem, hogy jövőre kicsit lazábban veszem fel az óráimat.

Az autómat a megszokott helyen parkoltam le, amit a lakásomhoz kaptam – ha már plusz pénzt fizetek érte, legalább használjam is ki. Nem mintha ez nem könnyítené meg a parkolóhely keresést. De erről gondolkodni annyira értelmes, mint magadba folytatni az érzelmeket, amik végül kirobbannak, és olyan szituációba sodornak, mint amibe én sodortam magam.

Mivel ki nem állhatom, hogy egyedül kell lennem, és Ally a beköltözés után úgy döntött ma még otthon alszik, hogy apa le tudjon higgadni, mielőtt elhagyja a házat, ezért hát felmásztam a tetőtérre, hogy lekössem a gondolataimat a város fényeivel.

A gőzölgő italom társaságában egy jó kis zuhany után felkaptattam a hetedikre. Azonban ott már volt valaki. Egy gitárral a kezében pötyögött valamit a húrokon.

- Nem is vagy rossz. – dicsértem meg mivel felismertem a nekem háttal ülőt. Haját most ugyan úgy hagyta, mint ahogy az egyetemen láttam, a pólója is ugyan az, csak egy szürke szabadidő dzsekivel egészült ki az öltözéke.

- Tessék? – állt fel a hirtelen jött hangtól.

- Ügyesen játszol. Csak ennyit mondtam. – leültem a padra, és belekortyoltam a kakaómba – kivételes alkalmak egyike, hogy nem teát iszom. – Nem ülsz le? – Miért viselkedik úgy, mint aki most beszél velem először? Mivel nagyon látszott rajta, hogy meg van illetődve megragadtam a karját, és lehúztam magam mellé. – Lehetnél kicsit aktívabb is, így sosem leszünk barátok.

- Barátok? – Mi ez? Eddig még sosem volt ilyen.

- Persze! Egy helyen lakunk, körülbelül egy korban lehetünk, már beszélgettünk párszor, és úgy tűnt te is szeretnél a barátom lenni, szóval igen. Barátok! – mosolyogtam rá, amitől még inkább zavarba jött. – Bocs, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak. Jól vagy? – fordítottam magam felé a vállánál fogva, és néztem aggódva szemébe. De amit ott láttam meglepett. Valahogy másképp csillogott, mint eddig. Ez sokkal titokzatosabb, sokkal örvényesebb, sokkal gyönyörűbb volt. Nyeltem egy nagyot, s megráztam a fejem, mert ha nem szakadok ki ezekből a gondolatokból, biztosan valami visszafordíthatatlan történik. Még nem kedvelhettem meg annyira, hogy ez a látvány elvakítson, és hogy a szívem ilyen gyorsan verjen. Vagy mégis? De, ha igen, akkor ez miért csak most jött elő? Hisz délben már egyszer találkoztunk, és egyáltalán nem történt semmi rendkívüli. Olyan volt mintha egy haverral lettem volna, de most…

A fények teszik, és a fáradtság! Semmi más logikus magyarázat nincs rá. A körülmények miatt remegett meg a szívem egy pillanatra – döntöttem el gyorsan.

- Oh, bocs, ez… hirtelen történt, ne haragudj. – engedtem el azonnal, s fordultam előre. Mi ütött belém? Ez nem normális reakció. Még csak kétszer beszéltünk – gyakorlatilag ezzel együtt háromszor – az ember nem esik bele valakibe ilyen hamar. Persze csak akkor, ha nem számítjuk bele a szerelem első látásra dolgot, és a végzet furcsa játékait. De mivel nem hiszek az ilyesmiben – csak nagyon ritkán -, az állításom nagyon is helyénvaló.

- Én most megyek! – ezzel felállt, és gyors léptekkel eltűnt a kertből. Elijesztettem volna? De mégis hogy lehetséges ez? Én szoktam kicsit megilletődni a nyomulásától nem ő, azért, mert véletlenül „barátian” viselkedtem.

- Héj, ezt itt… - ragadtam meg a gitárt, amit ott felejtett. – hagytad. – vissza sem fordult, csak bevágta a lakása ajtaját; erre a hangos csapódásból tudtam csak következtetni. Próbáltam kopogni, kiabáltam is, de semmi válasz. Mi a fene történt?

Ha csak tudtam volna, hogy az ajtó túloldalán valaki a hevesen dobogó szívére rakta a kezét, az események lehet, hogy másképp alakultak volna… de nem így történt. S innentől kezdve ráadásul visszafordíthatatlanná váltak. Másnap ugyanis határozott célom volt visszaszolgáltatni a tárgyat.

Otthon tüzetesen megvizsgáltam az egyszerű vajszínű gitárt. A húrok alatt, a bundokon a „Monroe” név állt ezüstös betűkkel és a gitár testén is egy kisebb „A” ezüstje fénylett, jelezve az Adam-et. Ezen felül különböző bandák logójának matricája, hangjegyek, és még a Converse márkajele szolgáltak díszítőelemként. Fantasztikusan nézett ki. Az összevisszaság véletlenszerűen alkotott egésze tette még szebbé. Meg tudtam mondani, hogy ez ő, ez Adam. Mi lenne, ha egy kicsit tovább marad nálam? Mi lenne, ha megvárnám, hogy ő maga jöjjön el érte? Vajon megtenné?

Másnap reggel a szokásos rutinomat végeztem, amikor megcsörrent a telefonom. Ally volt az.

- Emily! – kezdte rögtön miután felvettem, ráadásul a teljes nevemen szólított, ami semmi jót nem jelentett.

- Mi a baj?

- Apa nem jött haza tegnap. Aggódom, mert összevesztek reggel a nagyival, és biztos sokat ivott. Lehet, hogy megsérült, vagy… vagy nem tudom! – vett egy mély levegőt, hogy lenyugtassa magát. – Megtennéd, hogy körülnézel néhány helyen? – „A hely” alatt kocsmákat értett, és a munkahelyét.

- Oké, akkor te menj suliba, én pedig küldök SMS-t, ha megtaláltam. Később beszélünk! – kinyomtam, és már rohantam is lefelé a lépcsőházban. Útközben a házban lakó egyik öreg néni rám szólt, hogy ne rohangáljak, de csak elnézést kértem, és futottam tovább. Miért akar minden öreg ennyire irányítani, és betartatni a szabályokat? Különben is, ha össze akarom törni magam a lépcsőkön, akkor had tegyem már meg!

Ez teljesen hiányzott még az életemből – bár, ha belegondolok mindig is kíváncsi voltam rá milyen lehet egy törött csont, mert nekem olyanom még sosem volt. De a nagy rohanásban csak egy dolog járt a fejemben: Azt hittem…

Azt hittem, ha elköltözöm, akkor valamennyire megszabadulok a családi problémáktól, de valójában csak még inkább bekebeleznek. Ha erre van egyáltalán esély.

Nem tudom miért, de mostanában a katasztrófák sokkal inkább megtalálnak, mint általában szoktak. Mintha magamhoz vonzanám a bajt, és ez semmi esetre sem jelenthet jót.

Apámra az egyik kedvenc kocsmája közelében találtam rá egy padon alva. Amikor közelebb sétáltam – miután leparkoltam az autómat -, megcsapott a tömény alkohol szaga. Olyan lehetetlen pozícióban aludt, hogy kezdtem aggódni, valóban alszik-e. Odasiettem, s néhányszor megütögettem az arcát mindkét oldalon, ahogy azt a nagy könyv írja. Három-négy ütés után végre magához tért, s ekkor már teljesen tiszta volt: annyira kiütötte magát, hogy még mindig részeg.

- Ezt nem hiszem el. Apa, jól vagy? – felültettem, és megtámasztottam a hátát. valójában még sosem láttam ennyire az alkohol hatása alatt. Na jó, ez talán hazugság, mert láttam, de csak egyetlen egyszer. Amikor anya elköltözött otthonról, és magával vitte Allyt. Ez az eset után viszont mindig tudta, hogy hol a határ. Mindig legalább annyira mérsékelte magát, hogy haza tudott menni. Ez azért valamennyire pozitívum, nem? – Miért aludtál itt?

- Én, nem tudom. – hangján hallatszott, hogy alkohol hatása alatt áll.

- Mindegy ez most! Gyere, nálam lefekhetsz.

Sikerült a kocsihoz tornásznunk magunkat. Az volt a szerencsém, hogy meg tudta tartani magát, és csak néha-néha kellett a hátát megtámasztanom. Miután beszálltunk – aput a hátsó ülésekre ültettem, ha esetleg le akarna feküdni, akkor letudjon.

- Rendben vagy? – a pillantóban megnéztem, hogy lélegzik-e, ilyenkor ugyanis sajnos hajlamos vagyok mindig a legrosszabbra gondolni. Nem véletlenül.

Úgy három éve elkísértem aput orvoshoz, a doki pedig azt mondta, hogy a mája megnagyobbodása miatt nem igazán kéne már innia többet. Apám véleménye mi volt erről? Az, hogy addig nincs baj, amíg nem zsugorodik. Ez valami vicc, ugye? Amikor a doki azt mondja, hogy ne igyál, akkor talán jó lenne, ha nem tennénk, nem igaz? Hát ez az én drága apukámat egy kicsit sem hatotta meg. Ugyan úgy folytatta, ha még nem durvábban.

Visszaértünk a lakásom elé, s újra felébresztve, lassan felfelé sétáltunk a lépcsőkön. Nem akartam sem megszakadni a súlya alatt, sem pedig azt, hogy megsérüljön a lépcsőházban. Vajon egyáltalán tudja, hogy én viszem biztonságos helyre, vagy csak követi az útmutatásom. Nem tudtam biztosan.

A másodikra érve a fordulóban Adammel futottunk össze. Vele és az egekbe meredő hajával.

Egy hosszú másodpercig néztünk egymás szemébe majd minden szó nélkül apába karolt, és segített felvonszolni a negyedikig. Az igazat megvallva szinte teljesen levette a vállamról a terhet, valószínűleg azért, mert látta rajtam, hogy majd meghalok a fáradtságtól, s ezen kedves gesztus következtében volt időm jól megnézni magamnak a fiút – megint. Karizmai kidudorodtak, hátizmai úgyszintén megfeszültek, ami számomra még inkább sexivé tette. Valamiért oda vagyok az ilyen dolgokért, de azt hiszem, hogy nem vagyok ezzel egyedül a világon. Minden nő értékelni tudja a csábítóan harapnivaló férfitesteket.

Az ismét alvó férfit – gondolom érezte, hogy stabilabb kezekbe került – közös erővel lefektettük a vendégszobában elhelyezett ágyra, majd betakartam. Kicsit aggódtam, hogy hányni fog, ezért a fürdőből bevittem egy lavórt is, amibe szükség esetén kiadhatja gyomra tartalmát. Miután az óvintézkedéseket megtettem, mindketten kisétáltunk a nappaliba.

- Ülj csak le! Kérsz valamit inni? Van kakaó, tea, tej, rostos barack, és víz.

- Teát. – rövid, lényegre törő válasz volt, de nagyot dobbant tőle a szívem. A hangja most valahogy… más volt. Valamiért az volt.

- Milyen fajta? – emeltem meg a hangomat, hogy a konyhából ő is hallhassa, de a válasz sokkal közelebbről jött, mint arra számítottam. – Nem szereted a Kakaót? Láttam, hogy furcsa arcot vágtál rá. – Ez csak egy másodperc volt, de mintha fintorgott volna.

- Erdei gyümölcsös. – mutatott rá a dobozra. – Sokszor iszod ezt? És nem. Nem vagyok túlzottan oda érte. – Jól hallottam, hogy kérdezett tőlem valamit? Két napja nem is hallottam pár szónál többet beszélni, és akkor is csak az én kérdéseimre válaszolt - kérdéssel, majd elviharzott. Most viszont feltett nekem egyet, anélkül, hogy az én szavaimat ismételte volna. Talán már úton vagyunk, hogy a kapcsolatunk újra oldott legyen?

- Igen, ha őszinte akarok lenni. – villantottam rá egy halvány fáradt mosolyt, miután betettem a két bögrét a mikróba. – Azt hiszem ez az én Achillesz-sarkam. Mindig, minden mennyiségben. A tiéd mi? – próba cseresznye, gondoltam magamban, hátha válaszol.

- Szeretem a… - habozott, hogy válaszoljon. – a kockás ingeket.

- Azt valahogy kitaláltam. – nyújtottam át neki a teáját, miután jelzett a mikrohullámú, hogy kész a fogyasztásra. – Mézet, vagy cukrot. Esetleg mindkettőt, Uram? – ahogy láttam ezzel halvány mosolyt csaltam az arcára, ami nem is lett volna nagydolog, hisz természetes emberi dolog, de most mégis valamiért nagyot dobbant tőle a szívem – mostanában egyre sűrűbben. Mi történik itt megint?

- A cukor elég lesz. – letettem kettőnk közé a citromlevet, és a cukrot is. Mindkettőt hozzáadtuk az italunkhoz, és iszogatni kezdtük. A csend, ami kettőnk közé szállt le számomra megnyugtató volt, mintha otthon lettem volna, mintha csak önmagammal ücsörögnék. Azonban muszáj volt megtörnöm.

- Köszi, hogy… tudod, segítettél. – kezdtem el harapdálni ajkaimat. Ha felnézek, akkor minden bizonnyal észrevehettem volna, hogy milyen csodálattal figyeli Adam minden mozdulatomat, de erről is lemaradtam, ahogy sok más dologról is az elmúlt néhány napban.

- Úgy látszott, hogy szükséged van rá. – rántotta meg a vállát, de ez az érdektelenség nem látszott a szemében. Aggódott értem.

- Tényleg volt. – forgattam meg a bögrém, és hajtottam le a fejem. – Tudod már egy ideje ilyen, mármint az apám. Pontosabban amióta a szüleim elváltak. Elég csúnya ügy volt.

- Én… - habozott. – egyedül élek. Engem a szüleim kiraktak szóval nem csak neked vannak családi drámáid.

- Úgy tűnik két közös dolog is van bennünk. – kérdő tekintete válaszra késztetett. – A tea, a családi dráma, és oh, a tetőtéri kert a kedvenc helyünk. Ez már három! – mutattam a levegőbe a számot, ami újabb halvány mosolyt csalt elő tőle. – Aranyos a mosolyod, mostanában nem látlak így, pedig az sok bajra gyógyír.

- Mostanában? – kapta fel a tekintetét.

- Persze. Amikor visszaadtad a határidő naplómat, és az első alkalommal is, amikor találkoztunk sokkal nyitottabb voltál. Mondhatni egy teljesen más ember a mostanihoz képest.

Úgy érzem mondhattam valamit, ami megbántotta, mert ezután kapkodva elnézést kért, és eltűnt a lakásból.

- Fura. – csak ennyi jutott eszembe, miután becsuktam az ajtót. Ahogy jobban megismerem őt, egyre inkább jellemzi ez a szó. Akarjam jobban beleásni magam, vagy csak hagyjam az egészet, és tartsam a távolságot?

- Hah. Az nem az én stílusom. – válaszoltam saját kérdésemre. Eldöntöttem, hogy kiderítem mi a helyzet Adam Monroe háza táján. Személyiségemből adódóan muszáj mindent tudnom, főleg, ha egy titok ennyire feltűnően az orrom előtt lebeg. Mert egyértelmű, hogy titkol valamit, és én ki fogom deríteni, mi az!

Holnap bele is lezdek. Ma csak apának szentelem a figyelmem, s talán a délutáni óráimra még be is tudok menni.

Igazság szerint miután apa felébredt, rögtön bocsánatot is kért, hogy ilyen felelőtlenül viselkedett -, ahogy mindig - aztán pedig egy zuhany után beszélgetni kezdtünk. Az volt a szerencse, hogy ma nem kellett munkába mennie, különben nagy bajban lenne. Mire felébredt ugyanis elmúlt három óra is – ami egyet tesz azzal, hogy én sem megyek sehová. Eltöltöttünk egy apa-lánya délutánt, és végül nyolc óra is elmúlt mire hazament. Kicsit aggódom miatta, mert a nagyi biztos nagy balhét fog csapni, de nem volt mit tenni. Vállalni kell a tetteink következményeit. Ledőltem hát pihenni. Hosszú nap után, kijár az alvás, tehát korán lefeküdtem.

Reggel a szokásos rutin elvégzése után ledőltem a kanapéra, mert nem volt valami nyugodt éjszakám. Volt egy nagyon érdekes álmom, ami mondhatni egy rémálomnak is elmehetett volna.

Szép - szinte túlságosan is – reggelre ébredtem, amire a napsugarakból következtettem, ami majd kisütötte a szemem. Úgy tűnik elfelejtettem lehúzni a redőnyt, s még az ablakot sem csuktam be. Vagyis, ez volt az első gondolatom egészen addig a pillanatig, amíg körül nem néztem, s rá nem jöttem, hogy bizony itt nincs ablak, sem pedig maga a szoba. A tengerparton feküdtem egy nyugágyon egy pálmafa alatt.

Ahogy megpróbáltam felülni, sikeresen le is borultam a nyugágyról, aminek következtében első ízben homok ízét tapasztaltam meg a számban, másodízben pedig hogy milyen forró is valójában. Amikor megpróbáltam felállni, egy kinyújtott kéz került a közvetlen látókörömbe. Hunyorogva emeltem tekintetem az alakra, de mivel a nap fénye nem engedte, hogy lássam is, csak egy sötét pacát láttam.

- Kell segítség? – „Ez a hang…”

- Adam? – ragadtam meg a kezét, s mivel ezzel egy időben fel is rántott a homokból, barna szemeibe nézve csodálkoztam el. Ő csak mosolygott rám, s kisimított egy tincset a szememből. „Miért látom ilyen szépnek?”

- Mutatnom kell valamit! Gyere velem. – S már húzott is, ki tudja hová. Egy darabig sétáltunk, de aztán valamiért megtorpant. Kipillantottam a háta mögül, s ledermedtem. Egy másik Adam állt velem szemben, kockás ingben, és fehér rövidnadrágban.

- Ne menj vele! Gyere inkább velem.– rá se hederített, hogy Adam ott áll mellettem. Egyenesen rám szögezte a tekintetét, s minden porcikám azt súgta, hogy vele kell mennem.

A hasonmás elsietett Adam mellett, s megragadta a kezem, majd az ellenkező irányba kezdett el húzni – pontosan arra amerről eleve jöttünk. De mivel Adam més nem engedte el a kezem, s a hasonmás is húzott, egy nagy „Erre - nem erre” játék lett belőle, ami nekem eléggé fájt.

A tenger lassan viharossá vált, ahogy egyre durvábban rángattak, majd végül a tengerpart el is tűnt, s csak feketeség vett körül hármunkat.

Ez az álom valójában a végtelenségig is elhúzódhatott volna, ha nem riadok fel arra, hogy a pirítóban hagytam a kenyeret, ami eléggé füstölni kezdett.

Gyorsan lekapcsoltam a kenyérpirítót, kinyitottam az ablakot, s kihalásztam a kenyér maradványait a sütőből. Felismerhetetlenül szénfeketére égett, annyira, hogy kételkedni kezdtem benne, hogy egyáltalán lehetséges-e.

- Ebből sem eszek, az biztos. – nyugtattam magam, aztán kihajítottam a kukába a maradványokat. Mondjuk ez csak nem lett volna olyan szörnyű, mint a romlott joghurt, ami megajándékozott engem egy velős gyomorrontással. A reggelit feladva csak visszafeküdtem a kanapéra, de még csak eszembe sem jutott, hogy lehunyjam a szemem, csak bámultam a plafont, s azon gondolkodtam, hogy vajon hogy lehetséges, hogy ugyan azt álmodtam most is, mint az éjszaka. Ez biztosan valami vicc lehet, mert még nem nagyon fordult elő, hogy visszatérő álmom lett volna -, ha nem számítjuk bele azt, amikor arról álmodtam több tucatszor, hogy egy hajóban ülök a révész társaságában, s haladunk valamerre. Oké, a mostani álmom még furcsábbnak számított, mint ez, pedig nem hittem volna, hogy ezt egyáltalán túl lehet szárnyalni.

Ahogy körülnéztem, s megvizsgáltam minden már jól ismert sarkot a nappaliban, szemem Adam gitárjára tévedt. Valamilyen oknál fogva késztetést éreztem rá, hogy a kezembe fogjam, s megszólaltassam a húrokat, bár nagyon jól tudtam, hogy csak két akkordot tudok lefogni, és azok között sem tudok olyan gyorsan váltani, hogy valamilyen összefüggő hangsorozatot produkáljon.

A kezemben tartva, úgy éreztem, mintha megint a tetőtéren lennék. Lelki szemeim előtt újra láttam azokat a nagy barna, csillogó szemeket, amik abban a pillanatban olyan elveszettnek és kétségbeesettnek tűntek. Nem tettem semmi mást, csak megragadtam azt a momentumot, ahol a tekintetünk összeért, s csak néztem, s néztem. Olyan más volt akkor a szeme, annyival gyönyörűbb, mint előtte valaha…

Mielőtt túlságosan is belemerültem volna a csokoládé örvényekbe – amiket magam elé képzeltem – megráztam a fejem, hogy eltűnjenek az emlékképek. Kezdek megijedni magamtól. Olyan furcsa érzésem támadt, ami még egyszer se, történt meg. Úgy éreztem valami nagyon nincs rendjén Monroeék háza táján és ez nem csak azért mondom, mert könnyen megeshet, hogy halálosan belezúgtam!  

Gyorsan a „helyére” raktam a hangszert, s elindultam a dolgomra. Hétvége lévén úgy döntöttem veszek néhány dolgot a konyhába addig, amíg van rá időm – ha jön a vizsgaidőszak, azt sem fogom tudni, hogy hol áll a fejem, nemhogy mi van a hűtőben.

A bevásárlást a szokásos módon a Morison bevásárlóközpontban végeztem, ami nincs túl messze a lakásomtól autóval, ha a forgalom engedi. Az üzlet maga olyan hatalmas, hogy sokszor előfordul, hogy rendszeres vásárlóként is elveszettnek érzem magam a sorok között.

Emlékszem az első alkalomra, amikor apuval jöttem ide: öt éves voltam, szőke göndör fürtjeimmel, s kíváncsi szemeimmel minden olyan hatalmasnak tűnt – nem mintha ez a mai napig változott volna, hiába nőttem. Hideg volt, és hiányzott a narancssárga kötött kardigánom, de tudtam, hogy otthon hagytam, szóval csak odabújtam apához, s végül el is nyomott az álom. Ez volt az első találkozásom ezzel a szupermarkettel. Azóta persze már köszönök a legtöbb eladónak, s néha még beszélgetésbe is elegyedek velük, ha olyan kedvem van, vagy épp időm rá.

Azonban ez most nem így volt. Minél gyorsabban akartam végezni, hogy aztán mehessek haza. Valamiért az a furcsa érzésem támadt, hogy azt a gitárt vissza kell adnom minél előbb. S ezt meg is fogom tenni.

Bedobáltam mindent a kocsiba, amire szükségem volt, s már robogtam is az önkiszolgálós pénztárhoz. Ott legalább szinte soha nem kell sorban állni. Ahogy közeledtem egy ismerős alakot pillantottam meg, s miután közelebb értem meg is győződtem róla, hogy valóban Ő áll ott, az én egyetlen fiú haverom Tom.

Tom és én nagyon régóta ismerjük egymást. Első alkalommal egy közös önkéntes programon találkoztunk, ahol nagyon hamar össze is barátkoztunk. Sőt, ami azt illeti szinte legjobb barátokká nőttük ki magunkat a következő három évben. De aztán ahogy az lenni szokott, a fiú-lány barátságok nem sokáig maradnak azok, s még inkább közel kerültünk egymáshoz. A kapcsolatunkban boldog voltam, s tudom, hogy ő is, de valahogy mégis, valami nem volt rendben. Tudtam, hogy nem ő a tökéletes pasi számomra. S ez rövid idő után ki is derült. Azért, hogy ne menjen tönkre a barátságunk, megegyeztünk, hogy inkább maradjunk csak barátok, s azok is maradtunk mostanáig.

Ez már négy éve történt. Azóta sokat lógunk együtt – már amennyire ezt annak lehet nevezni, mert én nem nagyon szeretek kimenni a lakásból, szóval a „nagyon sok,” az körülbelül két alkalom egy hónapban.

- Hey! – köszöntem, amikor közelebb értem. Mosollyal az arcunkon öleltük meg egymást.

- Mi szél hozott erre? – ennél ostobább kérdést se hallottam még.

- Na vajon? – emeltem fel a kosaram.

- Nem vettél túl sok dolgot. Biztos, hogy nem kell más? – érdeklődik. A legtöbb, amit tehetek ilyenkor az, hogy jól gyomorszájon verem, és hagyom, hogy eméssze a fájdalom, de most nem tettem. Szokásomhoz híven csak úgy tettem, mintha szexuális töltetű megjegyzése csak egy szimpla, ártatlan kérdés lett volna.

- A helyzet az, hogy üres a hűtő, de most nincs kedvem nagybevásárlást tartani. Ez meg bőven elég lesz Allynek két hétre. Pénzt is hagyok neki. – böktem a tojásra, a szalámira, a tésztára, a spagetti szószra, és a néhány darab zacskós levesre. Mi az egészséges táplálkozás hívei vagyunk, ez nem is vitás.

- El sem hiszem, hogy egyedül hagyod két hétre, amíg külföldön vagy. Egyáltalán mikor döntötted el, hogy tényleg mész? Tudod mivel jár Ally.

- Mivel? Amúgy pedig pontosan egy hete döntöttem, amikor megvették a repülőjegyek egy futó percemben. – Ez volt az egyik dolog, amit nem szerettem benne. Sőt! Egyenesen utáltam, amikor ilyen.

- A húgod csak problémával jár, és vonzza magával a bajt.

- Igen, elfogadni valakit néha problémás lehet, de… persze te ezt honnan tudnád. Sosem próbáltad. – Miért van az, hogy mostanában minden valamire való emberrel a közelemben összeveszek? Ingerültségemet semmi sem igazolja, tehát nem is jogos. Kivéve persze Tom mostani megjegyzése, egyszerűen nem hiszem el, hogy még mindig itt tart.

- Tudod, hogy igen.

- Azért mert dobta az idióta barátod, még nem lesz rossz ember! – Fizetési szándékomat jelezve az eladónak, aki ezért felelős, hogy a pénzügyeket intézze.

- Már megint itt tartunk? Azért gondolom ezt, mert a húgod egyszerűen elviselhetetlen, felelőtlen, akaratos, és hisztis.

- Oh, mert te aztán tökéletes vagy! Nem kell foglalkoznod sem azzal, hogy ő milyen, sem pedig azzal, hogy te mit gondolsz erről. Biztos nagy örömmel tölt el, hogy naphosszat gondolkodhatsz arról, hogy a húgom mennyire hisztis, de attól még nem lesz a te dolgod!

- Most dühös vagy?

- Oh, meg tudod mondani? Haladás. – grimaszoltam egyet, és végleg ott hagytam. Úgy is tudom, hogy nemsokára úgy is nálunk lesz jelenése vacsorára. Addig lerendezem magamban ezt a kis „véleménynyilvánítását.”

Még mindig bosszankodva téptem fel a lakásom ajtaját, ledobtam a szatyrot a földre, s levetettem magam a kanapéra. Az eszembe sem jutott, hogy ezzel a lendülettel, akár ki is pakolhattam volna, de ki hibáztatna érte? Én lakásom, én szabályaim. Egyszer úgy is kipakolom, nem? Tekintetem újra Adam tulajdonára tévedt, de ezúttal másfajta cselekedetre késztetett.

Fölkaptam a világos színű hangszert, és felkaptattam az ajtójáig. Ott kopogtattam, s reménykedtem benne, hogy még otthonon lesz. Szerencsésnek bizonyultam, mert miután ajtót nyitott rögtön széles mosoly terült el arcán. „Mi? Most megint mosolyog?”

- Tegnap előtt a kertben hagytad a gitárod, miután elrohantál. – nyújtottam felé az említett tárgyat. – Azt hiszem kicsit megijeszthettelek valamivel. Elmondanád mi volt az, többet nem csinálom, ha ez téged ennyire zavar. – hajlandó vagyok áldozatokat hozni a barátságunkért, és ezt nem is féltem a tudtára adni – bár tudom, hogy nem ez amit érzek, egy ilyen srác viszont soha nem néznem rám másként. A barátod szeretnék lenni, nem számit mire kell odafigyelnem! Ezt szerettem volna sugallni. Viszont valami nem stimmelt, a tegnapi gyomorgörcs, és heves szívdobogás sehol sem volt. S Tudom, hogy ez nem szűnhet meg csak úgy egyik pillanatról a másikra.

Az igazat megvallva eléggé bosszant, hogy ez az első dolog, ami eszembe jut, amikor Adamre gondolok. Hogy olyan, mintha két ember lenne, mintha lenne belőle egy másik fél is.

- Tegnap előtt? – úgy tűnt fogalma sincs, hogy miről beszélek. – Áh, akkor! Csak eszembe jutott, hogy a tűzhelyen felejtettem a tejet. Kakaót csináltam.

- Rendben, ez mindent megmagyaráz. Akkor nem is zavarlak tovább. Sok sikert a dalhoz. – mosolyogtam, de ez csak a látszat volt. Más sem járt a fejemben csak az, ahogy a tegnapi nap folyamán mennyire negatívan reagált a kakaóivásra. Mi folyik itt?

- Jó napot, ifjú hölgy! – az idős házvezető úr totyogott fel velem szemben a lépcsőn, mosolyogva visszaköszöntem neki. Amíg eszembe nem jutott valami.

- Uram, elnézést! Kérdezhetnék valamit? – fordultam vissza, pár lépcsőfokkal feljebb járt, ezért elég magasra kellett emelnem a tekintetem.

- Persze, csak bártan! – bíztatott.

- A hét B-ben, tudja az a srác, egyedül lakik? – mond, hogy nem! Mond, hogy nem! Ez volt minden, ami a fejemben járt.

- Oh, az a csendes visszafogott fiatalember? Tudtommal igen. – válaszolt készségesen.

- Csak ennyit szerettem volna, köszönöm!

Ez a beszélgetés után csak még zavarosabb lett minden. Hiszen Adam minden csak nem visszafogott. Egy nyitott, rámenős egyéniség, aki eléri, amit akar. Legalábbis, ha nem rossz napjait éli, ahogy például tegnap.

Amikor az történik, akkor a szöges ellentéte ennek. Visszafogott, csendes, alig szól néhány szót, és még a szeme is valahogy máshogy ragyog. Arról nem is beszélve, hogy a szívem másként reagál a két öltözködési stílusra is. Ez pedig nem lehet véletlen. Egyszerűen ki van zárva, hogy az legyen.

A konyhaasztalnál ülve, az alsó ajkamat csipkedve lassan elérkezett az idő, hogy indulnom kelljen a repülőtérre, ami túlságosan is gyorsan következett be. Nem akartam indulni, hisz ez azt jelentette, hogy két hétig távol leszek, s tudom, hogy Ally rossz időszakot él. Az aggodalmam azonban nem csillapította a vágyat, hogy kiszabaduljak egy kicsit. S különben is ez egy nagyon hosszú, már az előző évben megbeszélt folyamat következményeképpen valósulhatott meg. Ugyanis Franciaországba repülök a rokonokhoz. Ki akarja elhagyni az országot egy ilyen helyzetben? Eszem ágában sem lenne, sőt! Le is mondanám, ha lenne rá lehetőségem, de miután nem én fizettem a repülőjegyet, és az utam minden költségét – szállást, étkezést, utazást – állnak, egyszerűen nem mondhatom le az utolsó pillanatban.

Mivel pihenés céljából megyek, hogy erőt gyűjtsek a vizsgaidőszakra, nem szeretném, hogy bárki zaklasson. Kiraktam tehát egy cetlit a postaládámra, amin ez állt: „Franciaországba utaztam. Két hét múlva jövök!”

Lehet, hogy a kis piros tárgyra helyeztem el ezt az üzenetet, de nem a postásoknak szántam. Hanem Adamnek, annak az Adamnek, aki megdobogtatja a szívem. Reményeim szerint meg is találja.

Bőröndömet betettem a csomagtartóba, és már úton is voltam a reptérre. Sokkal nyugodtabb lettem volna, ha tudom, üzenetem jó kezekbe került.

Az a két hét, amit Európában töltöttem nem volt túlságosan mozgalmas. Csak tipikus turisták által látogatott helyeket néztünk meg. Azt mondták ugyanis, hogy az ország többi része elég veszélye az olyanoknak, mint nekem – idegeneknek. Napok tele rengeteg franciás dolgokkal. Bagett, finom torták, vásárlás. Kipihentem tértem vissza eredeti francia ruhákkal – rá volt írva, hogy „Made in France” - és szuvenírekkel a barátoknak és családnak.

Piros bőröndöm zaja törte meg a késő délutáni csendet az utcában. Ilyenkorra már mindenki eltűnt otthonról a hétvégére, vagy pedig a fárasztó munkából hazaérve semmi sem érdekli, mint a jól megérdemelt pihentető heverészés a kanapén, vagy az ágyban. Tehát senkinek sem tűnt fel, hogy én a dombon felfelé kaptatok egy jókora buszozás után. Megkérdezhetnénk, hogy mégis miért gyalogol, és buszozik, amikor van autója? Egyszerű. Eszem ágában sem volt egy veszélyes repülőtér mellett hagyni a kicsikémet. Ki tudja, ki akarja majd megszentségteleníteni a zárjait, vagy ellopni a gyönyörű felnijeit? Nem, ezt semmiképp sem hagyhattam, ezért hát maradt a jól megszokott kis helyén, ahol folyamatosan járkálnak a közterületesek, és a gyalogosan járó rendőrök is, ide pedig nagynéném hozta. Biztonságos helyre költöztem minden szempontból.

Amikor beléptem a lakásomba megcsapott valami furcsa illat. Finomnak, finom volt, de nem tudtam beazonosítani, hogy mi.

- Héj, itthon is vagy? De még nincs kész! – esett kétségbe a konyhába lépésem után Rosie. Ahogy láttam az egész társaság itt volt. A már említett tündérke, Clary és Ally is, karöltve Tommal. Welcome Home party!

- Ti kibírtátok egymás mellett? – mutatók rá a két utóbbi lányra, mert köztudott, hogy személyiségbeli különbségeik miatt nem tudnak meglenni egymással, ami számomra elég kellemetlen, amikor együtt szeretnénk elmenni nyaralni, vagy csak kirándulni. Kitalálhatjátok hányszor is mentünk. Vagy Ally, Rosie és Én, vagy pedig Clary, Rosie, és Én. Persze az is előfordul, hogy csak ketten-ketten, s meg kell mondjam, hogy ez a jellemzőbb, de a lényeg: ha Clary ott van, akkor bizony drága húgom nincs. Nem miattam, miattuk. Elviselhetetlenek együtt.

- Igen. A közös cél érdekében muszáj volt nekik. – válaszolta meg kérdésemet a gáztűznél épp valamit kavargató Tom. Ahogy látom, ő végzi a munka nagy részét.

- Megkérdezhetem, hogy mi készül itt? – ültem fel a pultra.

- Az titok. – úgy mondja, mintha nem látnám. Krokett, rántott husi, és spagetti. Minden, amit szeretek, de ebből csak a krokett a kedvencem. Lehet, hogy Allynek sütöget, nem is nekem? Ha még mindig egy pár lennénk biztos, hogy nem ezt csinálta volna, vagy legalábbis nem így fogad. Régi szép idők, amik néha hiányoznak, de mindig rájövök, hogy már elmúltak, és ezen már semmi nem változtat. A kapcsolatunk sokkal jobb barátokként, és erre mindketten rájöttünk igen hamar, ha a két évet annak lehet nevezni. Egy ideig hanyagoltuk egymást, de úgy tűnik, hogy már minden a régi. Szerencsére, ilyen barátot elveszíteni ugyanis hiba lenne. Annak ellenére is, hogy meg vagyok róla győződve, neki nagyobb szüksége van rám.

- Jut eszembe! Ezt találtam a postaládádban aznap este, hogy elmentél. – Lépett elém Ally, s a lapot nyújtotta felém, amit én aggattam ki.

- Ezt én raktam ki. – húzom fel egyik szemöldököm, de aztán közelebbről is megnéztem. – Hát ez mi? Egy elég apró-betűs íráskép tárult a szemem elé. Azt mondva: „Jó szórakozást!” Ettől hevesen kezdett el verni a szívem. A legtöbb ember ugyanis ilyenkor egy smileyt rak a szöveg mögé, de itt nem volt. Ebből tudtam, hogy ki lehetett. Legalábbis sejtettem. Mosolyom mindenkiben kérdőjelt idézett elő.

Adam, az az Adam, hagyott nekem egy üzenetet. El sem hiszem.

- Tudod, hogy ki írhatta? – Clary hallhatóan majd meghalt a kíváncsiságtól. Már biztos egy tucatnyi történetet kitaláltak arról, hogy vajon ki is lehetett ez a srác, mert az írásképből lerí, hogy az volt.

- Sejtem. – állításom be is igazolódott, amikor felfedeztem a kis „A” betűt a rövid szöveg mögött. Ő volt az, semmi kétség. – De nem mondom el. – nyújtottam ki a nyelvem, és gyors iramban futottam be a szobámba, egy „zuhanyozni megyekkel.” Ágyamra vetettem magam, mint egy kiskamasz és néma sikoltásban törtem ki. Tudom, hogy ez nem jelent sokat, ha egy normális srácról van szó, viszont mi Adamről beszélünk, aki még csak meg sem közelíti a normális srácok szintjét.

Végül tényleg lezuhanyoztam, miután kiőrjöngtem magam. Mire kész voltam a kaja is tálalva volt az asztalon, ahol elég szűkösen fértünk el így öten, de nem is igazán számított. Barátok között voltunk, végre együtt töltöttünk egy kis időt, és senkinek nem volt semmi problémája a másikkal. Szétosztottam az ajándékokat, majd este tíz felé már a lányok eltünedeztek, csak Tom maradt meg vendégnek, aztán pedig ő is elköszönt tőlünk. Úgy döntöttem lekísérem a kocsijához.

- Jó kis nap volt ez a mai, bár korán érkeztél. – szúrt le viccelődve, ahogy lefelé sétáltunk az utcán.

- Örülj neki, hogy nem késtem! Legközelebb majd…

- Eszedbe ne jusson különben! – karolt a vállamba, és szúrósan nézett rám, mintha megfenyegetne.

- Különben mi? – vágtam gyomorszájon.

- Miért bántasz mindig? – mivel már ismertem futásnak eredtem. Nem szerettem volna, hogy megcsikáljon, vagy visszaadja az ütést. Nem telt neki sok időbe, hogy utolérjen, hisz jobb formában volt, mint én, elkapott hátulról, és a levegőben megforgatott párszor, amire én egy apró sikollyal, majd végül nevetéssel válaszoltam. Mindig ezt csinálja. Javíthatatlan.

- Jó éjt, Tom! – köszöntem el, miután a kocsijához értünk. A hangulat olyan meghitt volt, hogy mindkettőnknek nehezére esett megállni, hogy ne hódoljunk a régi szokásoknak, de végül én csak hátraléptem kettőt, hogy ki tudjon állni, majd végül el tudjon hajtani.

- Jó éjt! Remélem megismételjük. – ezzel már szélnek is eresztettük egymást. Még integettem neki, de aztán lila kockás ingem aljába kapaszkodva, ami ki volt gombolva, mert hatalmas volt rám, így pedig nem tűnt annyira gáznak – még Tom hagyta rám -, felsiettem a dombon, és öt perc múlva már vissza is tértem Allyhez.

Harag, és megvetés szele süvített végig az utcán.

- Az én ajándékomat nem adtad oda. – csapott le rám rögtön. Persze, hogy nem, mert akkor a többiek féltékenyek lettek volna.

- Tudod, hogy gyűjtjük a hó-gömböket. Mindketten jó párat beszereztünk már, ezért neked egy nagyon különleges ajándékot hoztam. – mivel már elmondtam, tudta, hogy mi az konkrétan, de hogy a hó-gömbön belül mi volt, az volt az igazi meglepetés. Ugyanis, amikor elhaladtam a bolt mellett, s megpillantottam ezt, azt éreztem, hogy muszáj megvennem, ez pont Ally.

Húgom szája tátva maradt a látványtól. A kis gömbben egy barnahajú női alak ácsorgott fényképezőgéppel a kezében, és épp a Eiffel-tornyot próbálta meg lencsevégre kapni. Tökéletesen illett hozzá.

- Imádom! – könnyek gyűltek a szemébe, de nem sírt. Mindig azt mondja, hogy az elmúlt néhány évben sírt már eleget, ezért, ha jó kedve van, sosem sír. Jól is teszi, láttam elég könnyet lecsordogálni az arcán, és kapartam össze a földről elégszer ahhoz, hogy tudjam, nincs itt helye a sírásnak.

- Megláttam, és rád gondoltam, aztán pedig minél előbb haza akartam jönni, mert hiányoztál. – öleltem meg. Ha ő nem is fog sírni, akkor majd én kezdek neki. De szerencsére nem tettem. Elég erős vagyok, hogy visszafojtsam. Mindig is ezt tettem, nem most fogok bőgőmasinát játszani.

- Te is hiányoztál nekem. Főleg, hogy el sem köszöntünk csak telefonon, mert otthon voltam apuval. Ne haragudj, ki akartalak kísérni… - húzta el száját.

- Semmi baj. Voltál már fent? –Nagyon gyors témaváltás.

- Fent? Hol?

- Hát a tetőn. – mutattam felfelé. Mivel nemlegesen rázta a fejét, azonnal felpattantam, és odahajítottam neki az egyik kardigánt a fogasról. – Muszáj megnézned!

Ezzel el is volt intézve az aznap esti tesós programunk. Felrohantunk a tetőre, s gyönyörködtünk a látványban. Nem csodálkoztam a reakcióján, pontosan tudtam ugyanis, hogy tátott szájjal, lélegzetvisszafojtva fog ácsorogni, ledermedten néhány percig, majd hadarni kezd arról, hogy milyen gyönyörű, és hogy miért nem hoztam fel eddig ide.

- Csak egy kérdés… Ez alatt a két hét alatt nem volt elég időd feljönni? Csak a készleteimet dézsmáltad a konyhában és romantikus filmeket bámultál egész nap!

 - Tessék? Én? Dehogy! Miről beszélsz? – egyértelmű volt, hogy beletrafáltam a közepébe, de mégis megdöbbentem egy kicsit. Nem futotta neki többre, csak ennyire?

- Mit mondtam a hazugságról?

- Hogy ki nem állhatod, azért elmondom, hogy nem CSAK ezeket a dolgokat csináltam, amit most elmondtál. Tanultam is.

- Oh, tényleg? – nem akartam meglepettnek hangzani, de csak sikerült.

- Tudom, hogy nem jellemző rám, de nem tervezek többet az iskolában maradni, mint amennyit innentől kezdve feltétlenül muszáj. – Ami azt jelentette, hogy körülbelül egy évet, és a fejébe vette, hogy nem bukdácsol meg ebben az évben.

- Örülök, hogy végre meghoztad ezt a nagyhorderejű döntést, amit már négy éve meg kellett volna! – nem hagyhattam ki a szarkazmusomat, de tudta, hogy szívből örülök neki.

- Nagyon vicces! Ez mi? – mutatott egy törött bögrére, és valamiféle barna folyadékra, amit a színéből ítélve kakaónak tippeltem. Annyira forró lehetett az ital, hogy elrepedt tőle a bögre, és végül felrobbant a tartója kezében. Nem lehetett kellemes. Lehet, hogy még visszajön a tettes, hogy ezt összetakarítsa.

- Hagyd csak, biztos visszajön összetakarítani az, aki itt hagyta. – Miért érzem mégis úgy, hogy valamennyire össze kéne szedni a darabkákat? Neki is kezdtem a műveletnek.

- Ha én hagyom, akkor te is! – szólt rám Ally, de nem nagyon foglalkoztam vele. A nagyobb darabkákat, amiket meg tudtam fogni kézzel szépen egymásra kupacolva tettem arrébb, azonban az utolsó darabka sikeresen megvágta a kezem, amitől feljajdultam. De valamiért Ally nem jött oda, hogy segítsen, miért nem? Felpillantottam, és megláttam az okát. Adam állt nem messze tőlünk, kezében a seprűvel, és nagyon bosszúsnak tűnt. Eldobta a takarításra szolgáló eszközt, és odarobogott hozzám, csuklómnál fogva rántott fel guggoló helyzetemből, ami őszintén megvallva eléggé fájt, jobban, mint a vágás a kézfejemen. Nem szólt hozzám, csak nézte, ahogy a vér módszeresen csorog végig a karomon. Mintha megbabonázták volna, úgy bámulta. Nagyon ijesztőnek találtam, és a karom is kezdett egyre jobban zsibbadni a szorítás erejétől, de hiába feszegettem, nem eresztett. Ez nem az az Adam, akit én ismerek.

- Ereszd el! – hallottam meg, ahogy húgom próbál segíteni.

- Ne szólj bele, kislány! Tudod Em, ma nagyon felbosszantottál. Te és a kis barátod, abban a béna kék dzsekiben… - elfojtott hangon beszélt, és a szeme is egyre sötétebb árnyalatot vett fel. Teljesen olyan volt, mint a filmekben a gonosztevők mielőtt ölni készülnek. Úr isten! Mibe keveredtem?

- Segíteni akartam a szilánkokkal. – próbáltam meg újra kirántani a kezem, sikertelenül.

- Azok a szilánkok miattad vannak ott. – döntötte oldalra a fejét, így egyik szeme szinte teljesen eltűnt a frufruja mögött. Nem tagadom, megijedtem, nagyon is. Ki ez, és mit csinált Adammel?

A félhomályban ez a látvány még inkább félelmetesnek bizonyult, s egy csapásra még a szél is, ami eddig szellőnek sem volt mondható, felerősödött.

- Azt hittem, te más vagy, mint a többi lány. Azt hittem te különleges vagy! – emelte fel a hangját. Ally és én gyors pillantást vetettünk, s ő már rohant is segítséget hívni. Annyit kell csak tennem, hogy lefoglalom egy kis időre.

- Mégis miről beszélsz? – hangom bátrabbra sikerült, mint azt reméltem.

- Azt hittem, te olyan lány vagy, aki megérdemli a figyelmem, de úgy látszik a megfigyelések ellenére sem bizonyultál megfelelőnek.

- Megfigyelések? – Mi a fészkes fene folyik itt?

- Követtelek, ha ez a szó érthetőbb. Először elloptam a határidőnaplódat. Lemásoltam, és tüzetesen átvizsgáltam minden egyes kis sort benne. Az összes bejegyzést, az összes tervedet. Ezután olyan egyszerű volt követni téged. Franciaország, az egyetem, minden.

- Franciaország?

- Annyira kiszámítható vagy, egy kidolgozott precíz rendszerben éled az életed, okos vagy, gyönyörű, és képes vagy mindenkit elfogadni úgy, ahogy van. Tudtam, hogy így van. Tudtam, hogy te vagy az. S már pontosan meg is terveztem hogyan hálózlak be. Mindent annyira tökéletesen kiterveltem. Csak egy valamit nem vettem számításba. Azt, hogy te nem vagy olyan ártatlan, mint amilyennek hittelek. Nem zavarna a dolog, hisz ez természetes, de sajnos egy második hiba is becsúszott a számításomba. Az ikertestvérem, az a lúzer ismert meg téged először! Hogy lehetséges ez? Ő nem érdemel meg téged.

- Miről beszélsz?

- Azt hitted én vagyok, ugye? – nevetett, de ez a nevetés nem a jókedvét sugározta, ez inkább ördögi volt. – Oh, szegény öcskös! Pedig mennyire odáig van érted! Folyton rólad írja azokat a béna dalokat, és egyfolytában arra vár, hogy végre láthasson a kampuszon. Szánalmas. Meg is mondtam neki. Megmondtam neki, hogy mellettem ő semmit sem ér, és ha ki is derülne, hogy ketten vagyunk, akkor is engem választanál. Mást is mondtam akkor. – elengedte a karom, amit sziszegve masszírozni kezdtem.

- Mit?

- Azt, hogy még csak eszébe se jusson, hogy szóba áll veled, még csak a közeledbe sem mehet, mert te az enyém vagy! Vagyis csak voltál, mert megláttam azt a kis senkit veled! Hogy tehetted? Hogy ronthattad el az egészet? – elsétált a partvisig, s újra felvette. Láttam, hogy a keze remeg a dühtől, és a homlokán is kidagadt egy ér.

- Meg-meg tudjuk ezt beszélni. Nem értem, hogy mi folyik itt? – próbáltam úrrá lenni a félelmemen, és csillapítani szerettem volna a haragját is, de csak lökött rajtam egyet, amitől elestem, és bevertem a fejem a pad szélébe. Éreztem, ahogy a vér végigcsurog az arcomon.

Leguggolt hozzám, olyan volt, mint egy vad, éhes oroszlán, aki épp most látta meg a prédáját. Bajban voltam, de még mekkorában.

A túlélési ösztönöm azonnal bekapcsolt, ahogy a magasba emelte a seprű nyelét, s sikoltva megpróbáltam elrohanni, de elkapta a karom. Ismét a markában voltam. Mit tegyek? Mit tegyek? Csak ez járt a fejemben. Ki kellett szabadulnom ebből a kelepcéből, csak épp ötletem sem volt hogyan. Nem akart beszélgetni, nem akart szót érteni velem, vagy elmagyarázni a szituációt, és hogy miért lett ilyen. Nem értettem semmit. Ha most úgy halok meg, hogy az ég egy-adta világon semmit sem értek ebből, akkor valószínűleg soha nem fogok békére lelni. Mert egyértelműen halálos veszélyben voltam. Ezt bárki meg tudta volna mondani, aki csak belenézett azokba a fekete, ördögi szemekbe.

- Megbeszélni? Dehogy tudjuk ezt megbeszélni. Én csak azt akarom, hogy tűnj el az életemből, a világból. Örökre! Te… - nem fejezte be, mert hangja elcsuklott a dühtől. Ekkor azonban láttam valami furcsát átvillanni a tekintetén. Gondolkodott. Erősen. – Végül is, miért ne? Megérdemled, hogy megtudd az igazat. Rólam, Aidenről, a családunkról.

- Aident mondtál? – S ekkor minden beugrott. A lányok, ahogy erről az ismeretlen srácról beszéltek, az öltözködési stílus különbözősége, a személyiségjegyekben való eltérés, minden. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Az „A” betű a gitáron, és a „Monroe”, a segítőkészség, és, hogy kijelentette, hogy ki nem állhatja a kakaót. Azt akarta, hogy észrevegyem. Aiden mindennél jobban szerette volna, ha annak látom, aki!

- Oh, kezded kapizsgálni? – horkantott fel. – A szerencsétlen. Mindent megtett, hogy rájöjj, ő egy teljesen más személy. De magadtól kellett volna kitalálnod, mert ő egy szót sem szólhatott róla. Tudod miért? Mert végignézte, ahogy egyesével véreztetem ki a szüleimet, és akasztom fel a kisöcsénket. Nagy trauma érhette, mert azóta csak a gitárjának él, és szinte egy szót sem szól. Nem is értem miért. Szerintem olyan gyönyörű munkát végeztem. – Úgy beszélt, mintha valami istennek képzelné magát, mintha ez valami büszke tett lett volna. Egyetlen dolog jutott csak eszembe:

- Te beteg vagy! Egy pszichopata. – borzadtam el. Ki kell jutnom innen. Mivel nekem háttal állt, szép lassan arrébb araszoltam, s amikor már biztonságos volt az út az ajtóig, rohanni kezdtem, mintha az életemért futnék. Ami ebben az esetben nagyon is igaz volt. Hol van már Ally a segítséggel?

A lépcsőházig jutottam, de ott valaki megragadta a karom, és behúzott az egyik sötétebb sarokba, ami a lépcső alatt húzódott. Belenéztem azokba a nagy csokibarna szemekbe, és tudtam, hogy minden rendben lesz. Ő volt az! Aiden. Mutatóujját az ajkaira szorította, némán jelezve nekem, hogy maradjak csöndben, majd otthagyott.

Ekkor kétségbeesés fogott el. Mi lesz, ha őt is bántja, mi lesz, ha rám talál, és hol van most Ally, biztonságban van?

- Adam. – hallottam az ismerős hangot. – Jól vagy? Mi történt?

- Tűnj el az utamból! – szűrte ki fogai között a szavakat. – Meg kell keresnem azt a kis cafkát!

- Kit? Emilyt?

- Furcsa, hogy ő az első nő, aki az eszedbe jut a kritikus pillanatokban. De igen, őt!

- Mit akarsz vele csinálni?

- Reggel még randira akartam hívni, de mostanra ez megváltozott.

- Hogyan? – választ nem kapott, ezért még határozottabb hangszínre váltott. – Hogyan változtak meg a terveid, Adam? Válaszolj! – szinte parancsolta.

- Oh, milyen szívmelengető is a szerelem! – gúnyolódott. El sem hittem, hogy a lépcsőn, aminek én csak az alját bámulom, ott álltak ők ketten. Az egyikük meg akart ölni, a másikuk pedig meg akart védeni. Legalábbis ezt reméltem. – Meg akarom ölni. – úgy folytatta ezt a beszélgetést, mintha csak a mai ebédjét tárgyalta volna ki ikertestvérével. – Arra gondoltam, hogy úgy végzek vele is, mint az első barátnőmmel. Emlékszel Melissára? Olyan élvezetes volt végignézni, ahogy az a kis céda kileheli a lelkét. Nem kegyelmeztem neki, ahogy a drága Emilynek sem fogok. – S ez volt az a pillanat, amikor Aiden elterült előttem a járólapon. Adam egyszerűen áthajította őt a korláton. – Tudtam, hogy segíteni akar majd neked. Olyan átlátszó. – rázta meg a fejét, miután ő is bemászott a lépcső alá. – Gyere! – rángatott ki karomnál fogva. Úgy ellenkeztem, ahogy csak tudtam. Sikoltottam, ütöttem, rúgtam, de semmi sem használt. Olyan erősen szorított, hogy nem volt menekvés, s ráadásul a fejsérülésemtől, és a szemembe fojt vérmennyiségtől alig láttam már valamit. Mi lesz most? Tényleg meg fogok halni? S ezt senki sem hallja?

Visszahúzott a tetőtérre, ahol a padhoz bilincselte a csuklóm. Felkapott egy szilánkot a földről, és leült mellém a padra. – Olyan hangulatos nem? Itt találkoztunk először. Legalábbis arról, amiről tudsz. Én már nagyon régóta figyellek. Minden apró kis rezdülésedet megfigyeltem, még alvás közben is. A kedvenc részeim a zuhanyzás, és az átöltözés volt. – nézett rám, azzal a mosollyal, amit mindig felvillantott nekem, de most már nem gondoltam aranyosnak. Undorodtam tőle. – Nagyon sexi fehérneműid vannak, és a tested is fincsinek tűnik. – nyalta meg a száját, amitől hányingerem támadt. Ez a perverz állat egész végig figyelt engem. Minden mozzanatomról tudott, és én még csak észre sem vettem. Hogy lehettem ilyen figyelmetlen? – Sajnos előbb öllek meg, minthogy lenne esélyem ezt kideríteni, de nem is baj. Nem akarok egy hozzád fogható cafkát magaménak tudni. – Egy villámgyors mozdulattal a nyakamhoz szorította a porcelánszilánkot, s én csak imádkozni tudtam, hogy ne legyen annyira éles, hogy mély vágást tudjon ejteni vele. Mert, ha igen, akkor a nyaki ütőeremből nem egészen három perc alatt teljesen kivérzek, s az első harminc másodpercben elveszteném az eszméletem. Esélyem sem lenne. Ráadásul a tudat, hogy a megmentőm eszméletlenül fekszik az ötödik és a hatodik emelet között még lehetetlenebbé tette a helyzetem. De nem adhattam fel. Nem vagyok az a típus, aki könnyen meghátrál, főleg nem akkor, ha az életem a tét – nem mintha valaha szükségem lett volna arra, hogy megvédjem magam egy támadástól. – Olyan tökéletes pár lehettünk volna. Már mindent elterveztem! Nyaralások a világ összes pontján, két gyerek, egy nagy családi ház, tökéletes béke.

- És az első veszekedésünk után itt kötöttünk volna ki! – nem bírtam ki, pedig ez tipikusan az a helyzet volt, amikor jobb, ha inkább csendben maradsz, és reménykedsz a csodában.

- Dehogy is. – simított végig arcomon. – Ha tökéletes lettél volna, akkor az életünk is az lett volna. Olyan szerelmesek lehettünk volna, mint amennyire én vagyok szerelmes beléd. Idők kérdése lett csak volna, és te is ugyan úgy éreztél volna. – hangja rémisztően gyengéd volt, szinte földönkívüli. – De te mindent elszúrtál! – hajolt közelebb, s nyomta jobban torkomnak a szilánkot. Végem van. Nem jutott eszembe semmi más, csak, hogy mennyire szeretem a családom, és a barátaim. Ebben a pillanatban az összes vita jelentéktelennek tűnt, minden mosolyt, nevetést értékeltem, és örültem neki, hogy megtörténtek. Aztán eszembe jutott, hogy mennyi mindenről maradnék le, ha most meghalnék. Nem halhatok meg, nem így! Még élnem kell legalább ötven évet, és unokákat kell kapnom a gyerekeimtől!

- Elszúrtam? Azt mondod elszúrtam? – ragadtam meg a kezét. Legyőztem a félelmem, és minden önvédelmi technika, amit Rosie tanított azonnal eszembe jutott. Talpamat mellkasára fektettem, és ellöktem magamtól. Hiába tudtam, hogy esélyem sincs menekülésre a bilincs miatt, legalább meg akartam neki mutatni, hogy nem vagyok olyan nyápic, szerencsétlen kis cafka, mint amilyennek hisz. – Én csak az vagyok, aki! Ha én lennék számodra a tökéletes lány, akkor úgy fogadnál el, ahogy vagyok. Késésre hajlamos, teamániás, valaki, aki annyira szerencsétlen, hogy valamit reggelente mindig otthon hagy, ezért mindig vissza kell fordulni, ami szinte majdnem mindig azt eredményezi, hogy késik az első óráról. Imádok mindent, amiben van egy kis krumpli, a tésztát, a csoki tortát, és a legtöbb dolgot, ami édes. Szeretek esténként csak ülni az ablakban, és nézni a város fényeit, vagy épp csak a házunk előtti kis utcát, mert magamra emlékeztet, arra az önmagamra, amit nem hagyok, hogy mások lássanak. A magányos kislányt, akit elhagyott az anyja, és ezért még mindig bizalmi problémákkal küszködik. A hamis mosolyok, a színjáték, mind arra megy ki, hogy elfedjem mennyire sérült is vagyok valójában. Ha kell neked egy tökéletes lány, akkor valahol máshol kell keresned, mondjuk egy másik világegyetemben, vagy a Marson, mert itt, a Földön, soha az életben nem fogsz találni egy embert sem, aki tökéletes! Mindenkinek vannak hibái. Az az igazán jó ember, aki megtanulja elfogadni őket, és együtt élni vele. A társa egy életre pedig az, aki hibáival együtt szereti. Te nem tudsz semmit a szerelemről. Szerelmesnek hiszed magad? Nem vagy az! Ezt a normális emberek megszállottságnak hívják, tudod? A beteg emberek éreznek ilyet! – kaptam egy hatalmas pofont, amitől még inkább homályosult a látásom, de nem érdekelt. Kimondtam, amit akartam.

- Senkitől, érted? Senkitől sem tűröm el, hogy így beszéljen velem, hogy megemelje a hangját, amikor velem beszél! – ajándékba kaptam a szilánkot a hasfalamba. Rettentően fájt. Legszívesebben sírtam volna, de nem adhatom meg neki ezt a dicsőséget. Senki nem méltó a könnyimre. Főleg nem egy ilyen szörnyeteg. Még beszélt hozzám, határozottan emlékszem, hogy beszélt, de aztán már semmi, csak a nagy sötétség, és a csend. Azt hiszem elájulhattam a vérveszteség miatt, mert amikor felébredtem nagy fehérséget láttam, és valami egyenletesen csipogott mellettem.

Szép lassan felnyitottam a szemem. Nem volt semmi különleges a korházi szobámban, csak a szokásos szag, és a fehér bútorok. Csak egy tipikus kórterem. Kivéve egyetlen dolgot. Az ágyam szélére fekve találtam Aident, s a szoba másik felén egy fotelben ülve húgomat, és a család többi tagját, majd a jobb oldalamon észrevettem a kanapén mindenfelé dőlve barátaimat. Mind aludtak, ami csak egyet jelenthetett, elég késői órában sikerült magamhoz térnem.

De, ha itt van a családom, akkor miért Aiden az, aki a kezemet fogja? Nem apunak kéne itt virrasztania? Mondjuk, nem mintha bánnám, hogy alszik, félreértés ne essék, de ez elég furcsa. Ha ébren lett volna, amikor bejött, biztos, hogy nem engedi a közelembe.

- Ébren vagy. – szólal meg egy álmos hang mellőlem. Álmoskás mosolya olyan édes volt, hogy még fejben sem tudtam szavakat találni. Mivel egy hang sem jött ki a torkomon csak bólintottam. Aiden valószínűleg szeretett volna magunknak még egy kis időt kettesben, mert suttogva folytatta. – Annyira sajnálom. Nem hittem, hogy ez lesz a vége, azért mert beszéltem veled. Én… ez az egész az én hibám.

- Mi történt? – sikerült kikényszeríteni magamból valamicske kis hangot.

- Ally hívta a rendőröket, és ők lelőtték Adamet. – hajtotta le a fejét. – Sajnálom, hogy kidőltem. Ezért vagy most itt. Nem értek oda időben, és megszúrt. – egy kisebb nevetés tört ki belőlem, de mivel eléggé fájt gyorsan abba is hagytam.

- Egész idő alatt azon gondolkodtam, hogy hol van már Ally. – ráztam a fejem. – Hogy mi a francot csinál.

- Nem voltam tétlen, elhiheted! – ezt a felháborodott hangot ezer közül is megismerném. Mivel az egész bagázst sikerült felébresztenie láttam, hogy Aiden szorongani kezd a sok embertől körülötte, ezért szépen lassan kifelé kezdett araszolni. Nem bántam. Lesz időnk még beszélni, s teljesen meg is értem. Amik a családjában történtek, nem csodálom, hogy ilyen zárkózott. – Tom, menj és mond meg Aidennek, mielőtt eltűnik, hogy ha hazaértem, akkor beszélni szeretnék vele. Semmiképp se tűnjön el.

- Igen is főnök! – kisietett az ajtón, és eltűnt a látókörömből.

- Jól vagy, banya? – simította végig karomat apu.

- Miért ne lennék? Csak meg akartak ölni, nem a világ vége. – próbáltam viccelődni, de könnybe lábadt a szemem, ahogy az övé is. Előbb fakadt sírva, mint én. Mivel mindenki látta, hogy milyen komoly a helyzet, s hogy adniuk kell nekünk néhány percet ketten, szó nélkül kisétáltak a kórteremből. Félszemmel láttam, hogy Tom még Aident is visszahozta. Mindannyian az ablaküvegen keresztül figyelték, ahogy próbálom megnyugtatni az ötven éves férfit.

- Apa, minden rendben. Itt vagyok, látod? Nem megyek sehová még jó sokáig. – fogtam tenyerem közé arcát, és a hüvelykujjammal töröltem le csordogáló könnyeit.

- Úgy megijedtem, amikor Alison felhívott. – szipogott. Látszott rajta, hogy kezdi összeszedni magát.

- Már jól vagyok. – mosolyom most valódira sikerült. Amikor legközelebb kinéztem Aiden már nem volt ott. Gondoltam, hogy hazament, mert hirtelen túl sok ember aktivizálta magát. Nem szerette, ha túl sokan veszik körül.

A sokakat ez zavart volna, de velem más volt a helyzet. Ugyanis nekem szokásom olyan szerencsétlen idiótának elfogadni a körülöttem lévőket, mint amilyenek valójában. Ezért is tartanak jó barátnak. Legalábbis ez az egyik oka. A másik a hamisítatlan, titkos recept alapján készült happy-kakaóm, aminek nincs párja a világon – ráadásul ezt nem is én mondtam.

Alig egy hetet voltam a kórházban. Mivel a sebeim alapjában véve gyorsan gyógyulnak, és még csak nem is vagyok vérzékeny – bármit is jelentsen ez.

Ráadásul, nagyon haza szerettem volna már menni, hogy végre beszélhessek Aidennel. Egész végig rá gondoltam, arra, hogy mennyire gyönyörűek a szemei, és, hogy a mosolya mennyire édes, még ha halvány is. Majd megölt a kíváncsiság, hogy milyen dalokat írhatott rólam. A helyzetemben ez a hasonlat szinte már ironikusnak tűnt.

Tom vitt haza, mert a többi barátomnak, és apunak sincs kocsija, de természetesen senki nem akarta, hogy buszozzak. Hiába mondtam, hogy nincs semmi bajom, és hogy jó lesz, ha buszozunk, de senki nem hallgatott rám – nem mintha eleve nem hazudtam volna, csak nem akartam problémát okozni nekik. Végülis, akinek egyedül kellemetlenséget okoztam az én voltam. Hogy miért? Még én sem tudtam hinni a fülemnek, amikor Tom feltette a kérdést.

Épp a második és a harmadik emelet között jártunk, amikor megragadta a kezem, hogy mondjon valamit.

- Nézd, tudom, hogy már szakítottunk. Tudom, hogy meg volt az oka, és tényleg nagyon szeretek a barátod lenni, de rájöttem, hogy nekem ez sosem volt elég. És arra is, hogy mennyire rövid az élet. Azt szeretném, hogy legyünk újra együtt. – Mégis mi volt ez a hablaty. Nem igazán volt semmi értelme.

- Ezt, most… mi? – csak dadogni tudtam, egészen addig, amíg végre megtaláltam a hangom. – Nem. A válaszom nem. Barátok vagyunk, és azok is maradunk. Ne haragudj, de a kapcsolatunk egyáltalán nem volt valami fényes, és az is csoda, hogy egyáltalán kibírtunk együtt két évet. A legtöbb lány fogta volna a hülye szervezésmániás arcodat, és belenyomta volna egy hatalmas habos tortába, aztán pedig csinált volna rólad vagy száz képet, amit posztol utána az interneten, azzal a felirattal, hogy „A béna ex-barátom!”, és ezzel adta volna tudtodra, hogy a kapcsolatotoknak annyi. – a mondandóm végére már hadarni kezdtem, ezért muszáj volt egy mély levegőt vennem, hogy lenyugodjak. – Azok után, amit csináltál, örülj neki, hogy vagyok olyan jó fej, hogy még mindig a barátomnak nevezlek, beengedlek a házamba, és elmegyek veled néha kosarazni. Csak azért, mert valaki megpróbált megölni, még nem vagyok annyira kétségbeesett, hogy még egyszer elkövessem ugyan azt a hibát. Szedd össze magad, és most engedd el a karom!

- Azt hiszem, ezt megérdemeltem a megcsalás után. Valójában teljesen le voltam döbbenve, hogy nyugodtan reagáltad le, amikor elmondtam. Gyakorlatilag csak annyit mondtál, hogy „akkor innentől kezdve csak barátok leszünk”, aztán pedig felálltál és ott hagytál, majd két hónapig a közelembe se jöttél. Kezdtem azt hinni, hogy valami probléma van veled.

- Oh, igen! Van problémám. Képes vagyok minden jött-mentnek esélyt adni, aminek az a következménye, hogy átvernek, megcsalnak, hazudnak nekem, és a végén még meg is próbálnak ölni! Ha lehet, akkor most fogd meg magad, és tűnj el a francba!

El sem hittem, hogy így kitört belőlem. Ami azt illeti, nem csak én. Láttam Tomon, ő sem tud mit kezdeni a helyzettel, mert még sosem látott ilyennek.  Nem is szoktam hagyni, hogy az indulataim ennyire eluralkodjanak rajtam. Az igazság az, hogy a túl sok katasztrófa, ami az elmúlt napokban történt, egyszerűen kiborítottak, de ezt nem mondtam el senkinek sem, mert nem akartam, hogy aggódjanak miattam.

- Örülök neki, hogy ezt kimondtad. Azt hiszem, egy ideig békén hagylak. – Így kell tönkretenni egy nyolc éves barátságot.

- Sajnálom, feszült vagyok. Én nem…

- Értem én. Teljesen igazad van. Elszúrtam. Fogalmam sincs, hol fogok még egy ilyen lányt találni, de már mindegy. Az élet már csak ilyen, nem igaz?

Elment, s én tudtam, hogy ezúttal egy nagyon jó barátot vesztettem el. Ahelyett, hogy megköszöntem volna neki, hogy elhozott, de helyette csak kitöltöttem rajta a feszültségem, és jól beolvastam neki. De tudom, hogy jobb lesz ez így. Amíg a közelemben van biztos, hogy nem tudok rendesen tovább lépni. Soha nem vallottam volna be, de ez volt az egyik fő ok, amiért nem volt senkim, és amiért nem is akartam, hogy legyen. Ha nem történtek volna meg velem ezek a sokkoló események, ez a beszélgetés valószínűleg másképp zajlott volna – vagy meg sem történik. De mindenesetre, nem így lett volna.

Bosszankodva kaptam fel táskám, aminek csak az lett a következménye, hogy szúró fájdalmat kezdtem el érezni a hasfalamban.

- Remek. – muszáj volt egy pillanatra leülnöm, mert még a lélegzetem is a tüdőmben rekedt. Miközben próbáltam összeszedni magam, és letöröltem a verejtéket, ami a szédülés következtében kiütött a homlokomon, két lábat vettem észre magam előtt.

- Jól vagy? – a hanghoz arc is társult, méghozzá egy nagyon is helyes arc. – Segítek felvinni a holmid. – semmi mosoly, semmi örömteli gesztus. Nincs semmi jele, hogy egy kicsit is hiányoztam volna neki, legalábbis nem a többi embernek. De én látom. Látom azt a kis csillogást a szembogara jobb oldalán, ami azt mondja nekem, hogy „üdv újra itthon, örülök, hogy itt vagy.”

Csendben másztuk meg az emeletet. Nem volt kedvem beszélni, őt pedig egyáltalán nem zavarta. valószínűleg amúgy is mindent hallott.

- Aiden, elmegyek zuhanyozni. Nem baj, ha most... – álltam meg az ajtóban.

- Nem. Ha végeztél, gyere fel a kertbe. – túrt bele félénken hajába.

- A kertbe? Muszáj pont ott? Én…

- Összetakarítottam, és remélem, új emlékeket gyárthatunk majd. Készültem neked valamivel. – harapott ajkaiba, és villámgyorsan eltűnt a lépcsőkön. Ő most tényleg elrohant, vagy csak rosszul láttam?

-  Milyen édes. – Gyorsan a fürdőbe siettem. Minél hamarabb végezni akartam, mert nem szerettem volna, hogy sokat kelljen várnia. Miközben törölköztem eszembe jutott valami: Miből gondolom, hogy egyáltalán vár rám? De ettől még nem siettem kevésbé.

Felhúztam a kedvenc piros egybe részes ruhámat, amit csak különleges alkalmakkor hordok, s felsiettem a tetőre. Mivel már kezdett lemenni a nap a félhomályba burkolózott kert eléggé átlagosnak tűnt, s sehol nem volt senki. Talán túl sokáig készülődtem.

-  Hunyd le a szemed. – Suttogta Aiden a fülembe, amitől végigfutott a gerincemen egy jóleső bizsergés. Gondolkodás nélkül követtem az utasításait. Pakolás zajai ütötték meg fülem, s eluralkodott rajtam az izgatottság. Mit csinálhat?

- Kinyithatom? – de a bal szememet már fel is nyitottam. Még szerencse, hogy igennel válaszolt, mert biztos nem csuktam volna vissza. A látvány, ami fogadott maga volt a csoda. A szentjánosbogarak, amik eddig a kert szélén lévő kis üvegekben voltak, berakta őket kis lámpásokba, s fellógatta azokat a rózsalugasra. A lugasról a padig, ahol nemrég még kibilincselve voltam fehér égősorok sorakoztak, amik még a pad felett is lógtak. Nem látszott spórolás a díszleten. Mindent felrakhatott, amit csak talált. A padot egy barna kockás lepedővel takarta le, s két kisebb párnát helyezett el a két végén. Nem jutott eszembe más, ami romantikusabbá tudta volna tenni. De aztán halk gitárszó csapta meg a fülem, s Aiden dúdolni kezdett egy dalt. Közelében megálltam, s csak hallgattam a dallamot, aminek még nem volt szövege.

Az egész végig csak arra tudtam gondolni, hogy milyen szépen csillog a szeme a fények alatt, s hogy mennyire szeretném, ha átölelne, de tudtam, hogy a kapcsolatunk még nagyon messze van ettől. Mire észbe kaptam, már véget is ért.

Aiden letette a gitárját, s hozzám sétált. Olyan tökéletesnek láttam az öltönyében, mint egy angyalt, aki most zuhant le az égből. Ujjait finoman az enyéimbe kulcsolta, és a padhoz sétáltunk, majd természetesen le is ültünk.

- Tudom, hogy rengeteg kérdésed van. Szeretném, hogy tedd is fel őket, de először nekem kell kérdeznem tőled valamit. – kíváncsian néztem bele barna szemeibe.

- Kérdezz csak. – szorítottam meg bíztatásul kezét.

- Az, ami történt közted és a bátyám között… - elhallgatott, s nagyot sóhajtott. – Remélem, ez az egész nem befolyásolja a kettőnk kapcsolatát.

- Miért befolyásolná?

- Tudod! Adam és én eléggé hasonlítunk egymásra. – mutatott arcára.

- Nekem nem, Aiden. Lehet, hogy eddig úgy éltél, hogy senki nem tudhatta meg, hogy létezel, de én éreztem, hogy valami nem stimmel.

- Akkor ezért volt! – leríhatott az arcomról, hogy nem tudom, miről beszél, mert hozzátette – Amikor behúztalak a lépcső alá, nem tűntél meglepettnek, vagy ijedtnek. Mintha örültél volna, hogy felbukkantam.

- Te és Adam nagyon különböztök. Amikor megláttam azt a kockás inget, és az égnek álló hajat, ezekkel a csillogó szemekkel, a szívem már rögtön reagált is. – kezemmel megmutattam, milyen gyorsan vert a szívem.  – Különben sem nagyon titkoltad, hogy kettő van belőletek.

- Úgy tűnik, működött. – dőlt előre, s összekulcsolta ujjait.

- Hallani szeretném a sztori rád eső részét. Mert az enyémet már tudjuk. – nevettem fel. – Hogy kezdődött?

- Mi? A vonzalmam hozzád, vagy az ikrem őrültsége?  - emelte rám tekintetét.

- A vonzalmad. Adamről már tudok. Vagy legalábbis sejtem. Meg nem értett gyerek, akit elnyomott a kisöccse, s mivel eleve voltak pszichopata hajlamai végül elkattant, és megölte a családot. Az ikertesóját természetesen megtartotta, mert azért valamilyen szinten kötődött hozzád, és így egyszerűbb volt élni a kettős életét. Csak azt nem tudom, hogyan tudott rávenni, hogy ne mondj senkinek semmit. Még a házvezető is úgy tudta, hogy csak egy van belőletek.

- Az igazság az, hogy – ismét habozott. – veled.

- Tessék?

- Azt hiszem, csak elkezdem az elején. Lassanként majd mindent megértesz. – mosolygott rám, azzal az édes halványságával együtt.

- Akkor mostantól nem szólók közbe. Ígérem. – valahonnan a semmiből előhúzott két gőzölgő bögre teát.

- Erre szükségünk lesz.

- Olyan figyelmes vagy. – szorítottam meg a bögrét, és bele is kortyoltam.

- Szóval, egy őszi napon kezdődött… - Ez most komoly? – Nem, csak vicc volt. – mintha hallotta volna a gondolataimat. – Úgy három éve láttalak először. Az egyetemi nyílt napon. Alig ültem tőled háromszéknyire, de te mégsem vettél észre. Le akartalak szólítani, és talán még randira is hívtalak volna, de nyomodat vesztettem. Azt még hallottam, hogy a barátnődnek mondtad mindenképpen oda akarsz majd járni, és onnantól kezdve azért küzdöttem, hogy nekem is sikerüljön a felvételi. Még akkor is, ha az esélye annak, hogy újra találkozzunk, nagyon kicsi volt. Mutattam egy képet Adamnek, és igazából ezzel követtem el életem legnagyobb hibáját. – értetlen képet vághattam, mert megmagyarázta előbbi kijelentését. - Oh, igen, csináltam rólad egy képet is, hogy majd később meg tudjalak keresni. Miután a tesóm meglátta, elkezdett teljesen megszállott módon keresni téged. Teljesen őrült lett. Azt mondta, hogy ha a közeledbe megyek, ugyan úgy jársz majd, mint a családtagjaim. Tudtam, hogy mire képes, nem kockáztathattam. Szóval, amikor megláttalak a kampuszon sétálni, kétségbeestem. Úgy alakítottam az órarendemet, hogy a legkisebb esély legyen rá, hogy megláss engem. De ez nem tartott vissza attól, hogy én néha… hát, megnézzem, hogy mit csinálsz. Igazság szerint minden nap megküzdöttem a vággyal, hogy odamenjek, és elmondjam, hogy mit érzek, hogy mennyire csodálatosnak tartalak. Aztán láttalak azzal a sráccal. Azt hittem, hogy az esélyem elúszott, mert látszatra, annyira összeillettetek. Egy évig magam alatt voltam, megvallom még azt is kívántam, hogy szakítsatok, hogy aztán velem lehess, de ez csak egyszer volt. Egyetlen egyszer kívántam neked rosszat, mert önző voltam, de rájöttem, hogy hülyeség, amit csinálok, mert te még csak nem is ismersz. Aztán hallottam, amikor beszélgetnek a barátnőid, és azt mondták, szakítottatok. Kerestelek aznap, hogy megnézzem jól vagy-e, de nem találtalak sehol. Aggódni kezdtem, de nem mondhattam el senkinek. Igazság szerint addigra már egyetlen barátom sem maradt, mert Adam mindegyiket elijesztette, vagy megfenyegette. Aznap este nem aludtam, szóval elmentem egy kis olasz étterembe, zárás előtt háromnegyed órával. Az lett a törzshelyem, és mindig oda mentem, amikor nem tudtam aludni miattad, és hidd el, sokszor fordult elő. – nevetett aprót – Aztán másnap megláttalak az utcán sétálni, de olyan voltál, mint egy zombi, karikásak voltak a szemeid, látszott, hogy egész éjszaka nem aludtál. Még jobban aggódni kezdtem. Csinálnom kellett valamit. Azt gondoltam, hogy ha új helyre költözöl, akkor talán kicsit rendbe tudnád szedni magad. Szóval kerestem helyeket, és beraktam a szekrényedbe, amit tudom, hogy megvettél a suliban. De valami történt, és a mi épületünkbe költöztél be. Azt hiszem Adam kicserélhette a borítékot. Láttam, amikor kivitted a szemetet. Tudom, hogy Adam azt mondta, hogy csak utánad költöztünk ide, de igazság szerint már évek óta itt lakunk. Ezt a kertet az édesanyánk ültette, és gondozta, azért, hogy otthon tudjuk érezni magunkat még ha nem is vagyunk a családi fészekben. Aztán Adam elkezdte kivetni rád a hálóját, és aggódni kezdtem, újra, hogy csinál valami meggondolatlant, mint a szüleinkkel, az öcsénkkel, és a barátnőjével, Melissával. Figyelni kezdtem, s végül gyanúm beigazolódott. Nem reagált túl jól az ex-barátodra. Dühöngeni kezdett a lakásban, és akkor már tudtam, hogy a végéhez közeledik a játéka. Tenni akartam valamit, de amikor az útjába álltam, leütött és megkötözött. Kiszabadultam, és a többit már tudod. – fújta ki a levegőt, és egy jó nagyot kortyolt a már épphogy csak langyos teájából.

- Így már mindent értek. Csak egy kérdésem van, milyen dalokat írtál rólam, és mégis minek?

- Mivel valahogy ki kellett fejeznem az érzéseimet, és neked nem mondhattam el.

- Nem mondhattál el, mit?

- Tudod te azt nagyon jól! Legalábbis remélem! – Persze, hogy tudtam, de hallani akartam.

- Szeretném, ha elmondanád. – cirógattam meg kézfejét a mutatóujjammal, ami láthatólag nagyobb hatást gyakorolt rá, mint terveztem. A lélegzete elállt, az izmai megfeszültek, s csak bámulta a kézfejét egy hosszú pillanatig.

- Én, még soha nem mondtam ezt ki. Ez nem olyan… - nagy levegőt vett. – Ha azt mondanám, hogy első látásra beléd szerettem, az nem lenne túl nyálas? Nem tudom. Amikor azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom elmondani, sosem jutottam el eddig a részig. Azt hittem, hogy végül csak egy viszonzatlan szerelmem lesz, ami elkísér életem végéig, mert…

- Aiden. – halkan, de jelentőségteljesen szólaltam meg. Azt hiszem ez volt az első alkalom, hogy hallotta a számból a saját nevét.

- Olyan jól hangzik ez tőled… - álmodozó tekintete csak még jobban megerősített abban, hogy a döntés, amit meghoztam jó lesz nekem.

- Aiden, szeretném, ha randira hívnál, és elfogadnád, hogy a te viszonzatlan szerelmed többé már nem viszonzatlan. – nyomtam egy puszit az arcára.

- El-eljönnél velem vacsorázni? Szeretnélek elvinni a kedvenc éttermembe. Nagyon aranyos hely. Olasz kaját szolgálnak fel, és mivel nagyon kedvellek, szeretném megosztani veled. – elpirult. Határozottan nincs hozzászokva a vallomásokhoz. Sem ahhoz, hogy önmaga legyen.

- Imádom az olasz kaját. – hajtottam vállára a fejem. Még olyan sokat kell tanulnunk egymásról, de szerintem jól haladunk.

- Szeretném, ha ezt te is éreznéd egy nap… - Tenyeremet a mellkasára szorította, s megéreztem azt, amiről beszél. A szíve ott dübörgött a mellkasában, olyan sebességgel, mintha egy vonat száguldana fék nélkül négyszáz kilométer per órával a síneken.

Belenéztem a szemébe, s már tudtam, hogy jó helyen vagyok, megtaláltam a srácot, akit nekem szán az ég. Persze még csak nem is vagyunk együtt hivatalosan, de azt hiszem, ez nem marad sokáig így.

Már csak egy nagy adag szerencse kell hozzá, hogy ezt mind megértessem az én drága apukámmal. S hogy elinduljunk az úton…

Kívánjatok szerencsét!